Néha hallani lehet azt a szerencsétlen tézist, hogy az ellentétes tévedések egyenlőképpen veszélyesek. Azt feltételezik, hogy csak azért, mert valami hamis vagy túlzó, mert valaki lemondóan szélsőségesnek bélyegez valamit, az ellentéte ugyanolyan hamis és veszélyes. Elfelejtik, hogy a rossznak és a veszélyeknek is hierarchiája van; és az a tény, hogy ezek a rosszak és tévedések ellentétben állnak egymással, semmiképpen sem bizonyítják, hogy egyenlőképpen rosszak és egyenlőképpen veszélyesek.
Az eretnekség nem helyezhető azonos szintre a nem kívánatos gondolkodásmóddal. Ha szembeállítom a laxizmust és rigorizmust, nevezhetem az előbbit “túl kevés”-nek és az utóbbit “túl sok”-nak – de sohasem lehet egy eretnekséget ilyen módon összehasonlítani egy olyan szűklátókörű gondolkodásmóddal, ami a maga részéről nem jelent eretnekséget. Az eretnekségekkel kapcsolatban nincs minus malum, azaz “kisebbik rossz” – eltekintve attól a ténytől, hogy bizonyos eretnekségek súlyosabbak és rosszabbak lehetnek másoknál.
A politikában elengedhetetlen és alapvető az a meglátás, hogy létezik egy minus malum. De ha az Egyházon belüli ellentétes tendenciákról van szó, akkor a döntő különbség az, hogy vajon ezek eretnekek vagy pusztán nem szerencsések, túlzók és szűk látókörűek.
Nemrég egy jól ismert és fontos francia teológus, aki az Úr szőlejének jelenlegi leromlását fájlalja ugyan, mégis azt találta mondani nekem, hogy az “integristák” ugyanolyan rosszak mint a modernisták. Szerinte az integristák, akik mindent eretnekségnek vélnek, ami nem szigorúan tomista, a lelki és intellektuális szűklátókörűségük révén ugyanolyan veszélyt jelentenek, mint a “progresszívok”, akik a pluralizmust akarják behozni a szentegyházba – vagy mint Hans Küng, aki tagadja az egyház tévedhetetlenségét.
Ez nyilvánvalóan nagy tévedés. Az integristák szűklátókörűsége lehet sajnálatos, de ez nem eretnekség. Nem ellenkezik a szentegyház tanításával. Úgy tekint bizonyos filozófiai téziseket, mint amelyek elválaszthatatlanok az ortodoxiától, noha semmiképpen sem azok. De ezek a filozófiai tézisek semmiképpen sem összeférhetetlenek a keresztény kinyilatkoztatással. Ezért teljesen értelmetlen azokat, akik egy filozófiai tézist elválaszthatatlannak tartanak a keresztény kinyilatkoztatástól, azaz a szentegyház tanításától, egy szintre helyezni azokkal, akik a szentegyház tanításával radikálisan szemben álló filozófiai téziseket terjesztenek, amelyekről beszéltünk az előző fejezetben.
De nagyon sok olyan filozófiai kérdés van, amelynek nem ilyen a kapcsolata a keresztény kinyilatkoztatással. A tézisek igazságának és hamisságának kérdése megmarad, de az ortodoxiával való összeférhetetlenségéről nincs szó. Semmi köze sincs az ortodoxia kérdéséhez annak, hogy valaki esetleg elfogadja a tézist, hogy “nil erit in intellectu quod non fuerit in sensibus” (“semmi sem lehet az értelemben, ami előtte ne lett volna az érzékekben”), vagy ezen a ponton eltér az ágostoni nézettől.
De nem nehéz belátni, hogy aki a keresztény kinyilatkoztatással ellenkező alapvető tévedéseket hisz és hirdet, az egyszerűen eretnek, míg az, aki a keresztény kinyilatkoztatáshoz nem szükségszerűen tartozó filozófiai téziseket tart elengedhetetlennek, nem válik ezáltal eretnekké.
De eltekintve attól a súlyos tévedéstől, amely mindkettőt ugyanarra a szintre helyezi, fennáll még az a súlyos tévedés is, hogy az integristákat, akik mindig is jelen voltak, és akik vallásos, igazhitű emberek, ugyanolyan veszélyesnek tartja az egyházra nézve, mint a nyilvános eretnekeket, beleértve sokakat, akik le akarják rombolni az egyházat (“az ötödik hadosztály”), vagy át akarják alakítani a saját elméleteiknek megfelelően. Ez a belülről jövő támadás minden elérhető eszközzel zajlik a média támogatásával; ez egy járvány, ami napról napra növekedve terjed. Ez az igazi veszély, az egyház szétesése. Az integristák esetében viszont nem lehet ilyen veszélyről beszélni.
De nagyon különböző okai lehetnek az össze nem hasonlítható rosszak egyenlőnek hirdetése mögött. Itt csak olyan esetekről beszélek, amikor például egy teljesen hithű pap, aki mélyen elítéli a jelenkor eretnekségeit, áldozatává válik annak a felfogásnak, hogy mindkét szélsőség egyenlőképpen veszélyes, és hogy az igazság középen van.
Egyik ok az, hogy a mesotes-teóriát (az arisztotelészi elképzelés arról, hogy az erény a két szélsőség közötti középút), amely valóban sok területen alkalmazható, gond nélkül kiterjesztik olyan területekre is, amelyekre egyáltalán nem alkalmas. Részletesen megtárgyaltuk ezt a Trójai faló c. művünkben, ahol elmondtuk, hogy az igazság nem a két véglet között félúton, középen van, hanem sokkal inkább fölöttük és mögöttük. Míg értelmesen mondhatom, hogy valami ne legyen túl hideg vagy túl meleg, ne túl világos vagy túl sötét, ne túl sós vagy túl sótlan, értelmetlen azt mondani, hogy valakinek nem kellene túlságosan jámbornak lenni vagy minden jámborságtól mentesnek lenni, túl erényesnek vagy minden erénytől mentesnek lenni. Méginkább értelmetlen azt mondani, hogy ez a személy túl igazhitű vagy nem eléggé igazhitű, és azt állítani ezzel, hogy az igazság középen van. Az igazhitűség maga az igazság, és ezzel szemben bármely eretnekség nem szélsőség, nem túlzás; ezek egyszerűen hamisságok, Krisztus kinyilatkoztatásával összeférhetetlenek. Elképzelhető, hogy egy eretnekség pszichológiailag valamely igazság másik igazság kárára való túlhangsúlyozásából ered. De az eretnekség önmagában sohasem tartható egy olyan szélsőségnek, amellyel szemben az ellenkező szélsőség a “túl igazhitű”. Valójában ez pusztán hamis, nem igaz.
Van egy másik ok is, amiért sokakat elcsábított az össze nem hasonlítható tévedések egy szintre helyezése, és ez természeténél fogva pusztán pszichológiai. Emberek, akik sokat szenvedtek a szélsőségesek szűkkeblűségétől, és akiket igaztalanul gyanúsítottak eretnekséggel, olyan ellenszenvet fejlesztettek ki a fanaticizmussal szemben, annyira kerülik és félik azt, hogy hajlamosak ezt a rosszat azonos szintre helyezni a hittel szembeni súlyos tévedésekkel, vagy akár az explicit eretnekségekkel. Valójában igen ritka az olyan eset, amikor az emberek teljesen objektívek ítéletükben. A személyes tapasztalatok, különösen a fájdalmas tapasztalatok általában szerepet játszanak abban, hogy egy rosszat súlyosabban ítéljenek meg, mint amilyenek valójában, és fordítva. Ha valakihez barátságosan és tisztelettel viszonyul egy másik személy, akkor az előbbi hajlamos kedvező ítéletre az ilyen személlyel szemben, vagy az általa képviselt gondolati iskola iránt, bár egykor tisztán látta ennek veszélyét, és az a valóságban semmit sem változott.
Egy másik példával élve: az elöljárók és püspökök ítéletét elhomályosítja az, hogy fontosabbnak gondolják az engedelmességet és alávetést, mint az igazhitűséget. Természetesen itt azokra gondolok, akik igazhitűek és akik minden eretnekséget elítélnek. De az Istennel szembeni sértés, amely megtestesül az eretnekségekben nem annyira érzékelhető és sértő számukra, mint az ő hatalmuk elleni nyilvános lázadás. Természetesen élniük kell hatalmukkal, ha a beosztottjaik engedetlenek. De a hatalmi közbelépéseknél elősdleges fontosságot kell adni annak a kérdésnek, hogy a beosztott az igazságot hirdeti-e hit és erkölcs dolgában.
Az a személy, aki az integristák szűkkeblűségétől való szenvedése miatt ugyanolyan veszélyesnek ítéli meg őket, mint a progresszíveket, az az előbb említett püspökökhöz hasonlóan bűnös az objektivitás hiányában.
Egyébként meg sok szó esik a legalizmusról, mint amin felül kell kerekedni. Sőt, sokan még a Tízparancsolatot is legalisztikusnak mondják. A valóságban azonban egy sokkal nagyobb, sokkal keményebb legalizmus született meg a II. Vatikáni zsinat óta. Éppen most mutattunk rá a negatív értelemben vett legalizmus egyik tünetére: arra, hogy több hatalmi tettet hajtanak végre pusztán fegyelmi ügyekben mint a hit dolgaiban.
A meggyőződés, hogy a fegyelmezetlenség sokkal súlyosabb, mint az eretnekségek terjedése, tipikus formája a legalizmusnak. Minden fegyelmező hatalom, minden püspöknek való engedelmesség feltételezi a szentegyház tiszta tanítását. A püspöknek való engedelmesség a szentegyház tanításában vetett teljes hitben gyökerezik. Amint az egyházi hatalom hitkérdésekben pluralizmust választja, máris elveszti jogát a fegyelmi utasításainak való engedelmességre.
Dietrich von Hildebrand: The Devastated Vineyard (1973)
Invocabo nomen Domini 
Vélemény, hozzászólás?