Milyen választ kíván tőlünk Isten a jelen krízisben?

(részlet Dietrich von Hildebrand: A letarolt szőlő című művéből)

Felmerül a nagy lelkiismereti kérdés: hogyan válaszoljunk a jelen helyzetben, amikor az Úr szőlőjét letarolták? Már korábban feltettük ezt a kérdést Krisztus szentséges embersége elferdítésének tárgyalásánál, amely valószínűleg a legfájóbb része a szőlő letarolásának. És most visszatérünk ehhez az annyira fontos ügyhöz, feltéve a kérdést, hogy mi a helyes hozzáállás azok számára, akik tisztán felismerik a teljes szörnyűségét ennek a tarolásnak.

Teljesen hamis lenne azt mondani, hogy mivel Isten megengedi, ez megfelel az Ő akaratának, és nem tehetünk mást, mint azt mondani, hogy “legyen meg a te akaratod”, akkor is, ha a pusztítás láttán a szívünk hasad meg. Ennek a hozzáállásnak az alapjánál az “Isten akarata” kifejezés kétértelműsége áll, amelyet bemutattunk a Miatyánkról való elmélkedésünkben. Amikor Isten valami nagyon rosszat megenged, mint például a gonosz diadalát, a hitehagyást, nem megfelelő válasz lenne azt mondani, hogy “legyen meg a Te akaratod”. Ahogy Szent Pál mondja, Isten megengedi ezeket a rosszakat azért, hogy próbára tegyen minket. De halálosan és gyökeresen hamis azt gondolni, hogy mivel Isten megengedi az eretnekségek könnyű terjedését, nem kell küzdenünk ellenük, hanem lemondóan együtt kell haladnunk velük. Ez az Isten akaratára való ráhagyatkozás hamis értelmezése. Ehelyett a legmélyebb fájdalommal kell eltöltenie minket az Úr szőlejének letarolása, és a harcra kell mozgósítania, amelyet minden legitim eszközzel kell vívnunk minden ellen, ami rossz és Istennel szemben sértő, minden eretnekség ellen. 

Egy másik hamis válasz lenne a belenyugvás: “Mélységes bánatot jelent az egyház szétesését látni, de hogyan lenne lehetséges megállítanunk ezt a folyamatot?” Az elkeseredettségnek ebben az állapotában az ilyen választ adó feladja az Úr szőlejének második tavaszába vetett reményt. Kétségbeesetten felteszi kezét, és még az egyháztól is elválik lelkileg. Az ilyen emberek abban a veszélyben forognak, hogy a szerencsétlen új mise és különösen a tridenti mise megszüntetése miatt botránkozásuk okán már azt gondolják, hogy a Novus Ordo esetén már nem kötelességük vasárnapi misén részt venniük. Pedig pont az ellenkezője igaz: szükséges ugyan sivárnak felismerni, szenvedni ezen liturgikus változtatásokat megalapozó szellemiség és tendencia miatt – és nem tudunk mást mondani, mint hogy ezek a változtatások felismerhetetlenné tették a szentmisét – ugyanakkor a helyes válasz részünkről az, hogy megerősítsük hitünket a mi Urunk oltáriszentségben való valóságos testi jelenlétében, és hogy minden eddiginél mélyebben vágyjunk a szentmisén való részvételre és a mindennapi szentáldozásra. És egyébként nem engedni eltéríteni magunkat az új megfogalmazások és a fontos imák kiiktatása által attól, Aki valóságosan jelen van a szentmisén. Ne felejtsük el például a tridenti Confiteort, amelyben Isten és a mennyei seregek előtt vádoljuk magunkat, mivel a bűneink Istent sértik és nem a plébániai közösséget, és objektíven szükséges belépnünk a mennyek láthatatlan országába. (Amikor azt mondom, hogy szerencsétlen változtatás volt az új Confiteor első feléből a szentek minden említését kiiktatni, nem érdemes azzal érvelni, hogy a tridenti Confiteorban a pap a gyülekezet felé fordulva mondja, hogy et vobis fratres (és nektek testvérek). Mert a pap és a gyülekezet közötti párbeszédben értelmes dolog a papnak magát vádolnia azok előtt, akik az ő lelki felügyeletére vannak bízva. És a monostorokban és kolostorokban is mélyértelmű a többieknek gyónni a Confiteorban, mivel a monostorban élő szerzetesek egyfajta együttélő családot képeznek.)

Pió atya mondta egy barátomnak, aki nehezményezett sok liturgikus változtatást: “Igaza van, de Krisztus nem hagyott el minket. Ő továbbra is jelen van a tabernákulumban, és a legszentebb áldozat továbbra is valóságosan megtörténik!” Így világos, hogy a lemondás szelleme, az egyház helyzete miatti reményvesztés nem a megfelelő válasz.

Egy harmadik, valószínűleg mind közül a legveszélyesebb hamis válasz az lenne, ha úgy gondolnánk, hogy nem zajlik az Úr szőlőjének pusztítása, hogy csak úgy tűnik nekünk, mintha az zajlana – laikus hívőként a mi feladatunk az, hogy egyszerűen alkalmazkodjunk teljes lojalitással bármihez, amit a püspökünk mond, és ne merészeljünk bármilyen ítéletet mondani azokról a dolgokról, amelyekre úgy hivatkoztam korábban ebben a könyvben, mint az Úr szőlőjét pusztító jelenségekre. Ez az a hozzáállás, ahogy korábban is megjegyeztem, amelyet megkövetelnek azok a püspökök, akik egy szándékos vakságot választó strucc-politikát folytatnak, és akik emiatt a béke idegesítő megzavaróiként tekintenek azokra, akik tiltakoznak az eretnekségek és az egyház pusztítása ellen.

E hozzáállás alapjainál a hierarchiához való hűség hamis ideája áll. Amikor a pápa hit és erkölcs dolgában ex cathedra kijelentést tesz, akkor a feltétel nélküli elfogadásra és engedelmességre köteles minden katolikus. De hamis ezt a lojalitást olyan enciklikákra kiterjeszteni, amelyek új tanításokat terjesztenek. Ez nem annak a tagadása, hogy az egyházi magisztérium  sokkal szélesebbre terjed, mint a dogmák. Ha egy enciklika hit és erkölcs dolgaival foglalkozik és a szentegyház hagyományán alapszik – azaz, olyan valamit fejez ki, amit az egyház mindig is tanított – akkor alázatosan el kell fogadnunk a tanítását. Ez a helyzet a Humanae Vitae enciklikával: bár itt nincs szó egy kifejezett dogma tévedhetetlenségéről, az enciklika tartalma mégis ahhoz az egyházi magisztériumhoz tartozik, amelyet igaznak kell elfogadnunk.

De sok olyan enciklika is létezik, amely nagyon különböző (pl. szociológiai) kérdésekkel foglalkozik és amely az egyház válaszát tartalmazza valamely új helyzetre. Így a nagy XI. Piusz pápa Quadragesimo Anno enciklikája különbözik szociális kérdésekben VI. Pál enciklikáitól. De amikor az olyan gyakorlati rendelkezések, mint a jezsuita rend megszüntetése XIV. Kelemen parancsára vagy az új mise bevezetéséről szóló, az egyházi naptár újrarendezéséről vagy a liturgiát szabályozó új rendelkezésekről van szó, az engedelmességünkre és semmiképpen sem az egyetértésünkre van szükség. (erről a megkülönböztetésről írtam a Triumph 1970. márciusi számában).

(Az engedelmességnek ezt a kötelezettségét világosan kifejti az I. Vatikáni Zsinaton megfogalmazott Pastor Aeternus dogmatikai konstítúció: “Ezért tanítjuk és jelentjük ki, hogy a Római Egyház, az Úr rendelkezése folytán, minden más rendes hatalmú Egyház fölött elsőséggel rendelkezik, és a római pápának ez joghatósági hatalma, amely valódi püspöki hatalom: közvetlen; ennek bármilyen szertartású és méltóságú lelkipásztorok és hívők, akár egyenként külön, akár együtt mindnyájan, a papi alárendeltségi fokozatok valamint az igaz engedelmesség szolgálatkészségét feltételezve el vannak kötelezve, nemcsak azokban a dolgokban, amelyek a hitet és az erkölcsöket, hanem azokban is, amelyek az egész földön elterjedt Egyház fegyelmét és kormányzását érintik..” Denzinger 3060)

Az egyház története folyamán sok szerencsétlen rendelkezése és gyakorlati döntése volt a pápáknak, amelyeket más pápák visszavontak. Ilyen kérdésekben, miközben engedelmeskedünk nekik, teljes tisztelettel kifejezhetjük szembenállásunkat, imádkozhatunk megszüntetésükért és tiltakozások sorát intézhetjük miattuk a pápához.

Ez még inkább áll a püspökök rendelkezései esetében, különösen egy olyan időszakban, amikor vannak olyan püspökök az egyházban, akik az “ötödik hadosztályhoz” (az egyházellenes erők képviselői magában az egyházban – ford.megjegyzése) tartoznak, és sok olyan püspök is van, aki bár maga nem tartozik ehhez a hadosztályhoz, de mindig az idők hullámaival sodródik vagy legalábbis nem meri felvenni a harcot az uralkodó irányzatokkal.

Ezeknek egyike sem az a válasz, amit az Úr vár tőlünk. A mi válaszunknak inkább a hitben, reményben és szeretetben való növekedésnek kell lennie. Mert vajon az Úr szőlejének letarolása nem buzdítás arra, hogy Istent, Krisztust és az ő szent egyházát jobban szeressük mint valaha? Nem áruljuk-e el Krisztust, ha undorodva fordulunk el? Vajon minden ember közül nem nekünk kell törekedni az Úr szőlejének igaz szépségét meglátnunk, amely a pusztítás ellenére is valóságosan fennáll? Tehát a mi válaszunk Isten megdicsőítésén való munkálkodásnak kell lennie, a mi személyes megszentelődésünkön és az evilágnak való ellenállásnak a saját feltétel nélküli Krisztus követésünk révén.

Ez természetesen sokkal nehezebbé vált. Már nem vesz minket körül a szentegyháznak az a sugárzása, ami a Zsinat előtt volt. A szent igazságnak milyen leírhatatlan levegőjét szívtuk magunkba, amikor egy ünnepi misén vettünk részt, mennyire támogatott hitünkben, mennyire bevonzódtunk Krisztus világába. Manapság a hitünk nem rendelkezik ezzel a támasszal és segítséggel, ma e szent valóságtól idegen jelenségeken kell áthatolnia, hogy elérhesse a fölséges és szent eseményt, a Kálvária vértelen megújításának titkát és a szeretet egységét lelkünk és Krisztus között az áldozásban. Pontosan ez az, ami miatt az Úr szőlejének letarolása olyan időszak, amikor próbára tétetik a hitünk, amikor arra vagyunk hívva, hogy növekedjünk hitben, reményben, szeretetben. De ez egyúttal egy olyan próbatétel időszaka is, amely egy teljesen újfajta éberséget követel, és ez vezet minket arra a további válaszra, amelyet adnunk kell.

Fel kell fognunk, hogy a mi időszakunk olyan, mint az arianizmus kora, és fokozottan óvatosnak kell lennünk, különben magunkat mérgezzük meg, anélkül, hogy észrevennénk. Nem szabad lebecsülnünk azon eszmék erejét, amelyek a korszakunk szellemi légkörét eltöltik, sem az általuk való megfertőződésünk veszélyét, miközben mindennapjainkban ezt lélegezzük be. Annak veszélyét sem szabad alábecsülnünk, hogy korszakunk gonoszságaihoz hozzászokva érzéketlenné válunk irántuk. Eleinte valószínűleg sok ember látja a szőlő pusztulását és helyesen reagál rá. De gutta cavat lapidem (az esőcsepp kivájja a követ)– egy idő után ki-ki hozzászokik. Aztán azt is figyelembe kell vennünk, hogy a szőlő elpusztítása egy erősődő folyamat és bizonyos rosszak, amelyek a korábbi fázishoz tartoztak, a későbbi fázisok tükrében ártalmatlannak tűnnek. Így az érzéketlenné válás fenyeget, mert egyrészről hozzászoktunk a pusztuláshoz, másrészről a pusztítás előrehaladtával a későbbi állapot miatt jelentéktelennek tűnnek annak kezdetei.

De még mindig rosszabb megfertőződni, mint érzéketlenné válni. Az első dolog, hogy elkerüljük mindkét veszélyt annak felismerése, hogy mennyire különleges az a helyzet, amiben ma élünk. Szent Péter mondja: “Legyetek éberek és vigyázzatok, mert ellenségetek, a sátán ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, keresve, kit nyeljen el” (1 Pét 5,8). Ötven évvel ezelőtt ez az éberség elsősorban a bűnre való kísértéseinkre vonatkozott, a veszélyre, hogy Isten ellen a tisztátalanság, farizeizmus, gőg, kapzsiság, nagyravágyás, szeretetlenség és Isten parancsainak való engedetlenség révén vétkezünk. Természetesen már akkor is fennállt a veszélye annak, hogy a korszak Krisztus kinyilatkoztatásával össze nem egyeztethető szellemi irányzatai megkísértsenek bennünket – de ezek a veszélyek az egyházon kívül leselkedtek ránk, és abban álltak, hogy valamely katolikus azok behatása alá kerülve eltávolodik az egyháztól (és ez meglehetősen gyakran elő is fordult).

De manapság ezek a folyamatok az egyházon belül is megfigyelhetők. Világosan felismerhetjük ezeket a prédikációkban, püspöki körlevelekben, jól ismert teológusok könyveiben. Mivel ezek a rossz trendek oly kevés ellenállásba ütköznek az egyházon belül, sokkal nehezebbé vált az egyszerű híveknek észrevenniük ezek összeférhetetlenségét a hitletéteménnyel. (Nagyon megdöbbentem, amikor egy mélyen elkötelezett katolikus barátom mesélte, hogy milyen lelkes volt egy tanulmányi csoporttal kapcsolatban, amelyben Teilhard de Chardin műveit olvasták. Bár egy értelmes és tanult személyről van szó, mégis csodálatosnak találta Teilhard-ot, és nem vette észre, hogy mennyire összeegyeztethetetlenek nézetei a szentegyház tanításával. De sikerült megváltoztatnom erre vonatkozó meggyőződését.)

Ezért szent Péter buzdítását az éberségre különleges módon alkalmaznunk kell az egyházon belüli eretnekségekkel kapcsolatos éberségre. Folyamatosan vizsgálnunk kell, hogy a prédikációk vagy a katolikus teológusok új könyvei nem tartalmaznak-e valamilyen eretnekséget, vagy valamilyen alapvetően hamis hangsúlyt. Régebben az Imprimatur és különösen az Index nagyszerű garancia volt erre. De ma magunkban kell kifejlesztenünk egy különleges éberséget, szent bizalmatlanságot, mert nem pusztán mérgezett világban élünk, hanem letarolt egyházban. Jelen megpróbáltatásunkban Isten megköveteli tőlünk ezt az éberséget, a megfertőződéstől való szent félelmet. Az alázatosság hiánya lenne az, ha azt gondolnánk, hogy minket nem fenyeget a megfertőződés veszélye. Hamis biztonságérzet lenne, amelynek gyökere a gőg, ha immúnisnak gondolnánk magunkat. Mindannyiunknak szükséges ráébrednie a sérülékenységére, és megértenie azt, hogy ezt a különleges éberséget Isten kéri tőlünk abban a megpróbáltatásban, amelyben éppen vagyunk.

Nagyon fontos megérteni, hogy nem most fordul elő először, amikor a katolikusok ilyen megpróbáltatáson kell keresztülmenjenek. Newman bíboros mondja: “Borzalmas idő az, amikor egy személy katolikus vallása nem záloga az igazhitűségének, és amikor a hit tanítója az egyház keretein belül van ugyan, de a hitén kívül. Ez az egyház gyermekeinek megpróbáltatási időszakát jelentette története folyamán. Ez volt a helyzet a szörnyű ariánus uralom idején, amikor a nyájnak távol kellett tartania magát a pásztortól, és amikor a nyugati zsinatok gyanútlan atyái bizalmukat néhány görögországi felszentelt szofistába vetették, őket követve vagy a zsinatok bíztak meg és követtek néhány görög vagy szír felszentelt szofistát. Ez volt a helyzet a középkor történetében, amikor a simónia állt szemben a pápával vagy amikor az eretnekség leselkedett az egyetemeken. Ez hosszabb megpróbáltatás volt, mint a régi korok monofizita csatái és a janzenisták újkori csatái. Nagy botrány és zavar Krisztus kicsinyei számára, hogy választaniuk kell a csatlakozásukat követelő riválisok között vagy hallgatniuk az egyszerűségükben általuk tiszteltekkel szembeni elítéléseket.” (John Henry Newman bíboros. The Idea of a University, “A Form of Infidelity of the Day.” par. 2, section 1.)

A jelen időkben, “amikor a hit tanítója az egyház keretein belül van ugyan, de valójában az egyház hitén kívül”, az elmúlt korok nagy teológusainak gondolataival kell táplálnunk magunkat, Szent Ágoston, Szent Anzelm, Szent Tamás, Szalézi Szent Ferenc, Newman bíboros gondolataival. Korunk teológiai mérgével szemben fegyverezzük fel lelkünket a tridenti és I. Vatikáni Zsinatnak a tévedéseket elítélő határozatait olvasva. Olvassuk VI. Pál szentatyánk Krédóját. A szentek életét olvasva élesítsük érzékeinket a természetfölöttire. Őrizzük meg a szentekkel való élő kapcsolatot, kérjük a közbenjárásukat.

És azután küzdenünk kell minden erőnkkel – mindegyikünknek a maga lehetőségeihez képest – minden eretnekséggel, amelyeket mindennap terjesztenek anélkül, hogy elítélnék és anélkül, hogy magukat az eretnekeket kiközösítenék. A “katolikusok egységéről” szóló frázisoknak nem szabad minket eltántorítaniuk attól, hogy felvállaljuk ezt a szent küzdelmet. Ne felejtsük el, hogy Szalézi Szent Ferenc, a türelem és szelídség szentje így buzdít minket  A bevezetés az odaadó életbe című művében: “Itt kifejezetten Isten és az Ő egyházának nyílt ellenségeiről beszélek; őket a lehető leggyakrabban kell megbélyegeznünk. A szeretet cselekedete ugyanis félrevernünk a harangot, amikor a farkas betör az akolba” (III. rész, 29. fejezet).

Természetesen fontos része ennek a küzdelemnek a létünkkel való apostolkodás, mert Isten előtti nagy felelőssége minden kereszténynek tanúságot tenni Krisztusról nem csak azáltal, amit mond vagy tesz, hanem azáltal, ami ő maga. Ebben az értelemben minden keresztény apostolkodásra van meghívva és részben felelős a felebarátja lelkéért.

A szemlélődésnek szerepet kell játszania minden keresztény életében, ha igazi apostol akar lenni, jóllehet a szemlélődés szerepe minden keresztény esetében különbözik, a hivatása függvényében.

Ha megértjük mindezt, megfontoljuk a szentek életét és a szent egyház hamisítatlan tanítását, szükségszerűen meglátjuk majd, hogy miben áll az igazi megújulás és hogy miként ébredhetünk fel, új életet adva a hitünknek, a kereszténységünknek.

Láthatjuk, hogy szőlőjének jelen letarolt állapotában Isten azt várja tőlünk, hogy elsősorban növekedjünk hitben, reményben és szeretetben; másodsorban, hogy éberek legyünk, elkerülve azt, hogy bármi módon megfertőződjünk; harmadsorban, hogy minden rendelkezésünkre álló eszközzel küzdjünk a pusztítás ellen; negyedsorban, hogy ne feledkezzünk el arról, hogy a katolikus hitletétemény abszolút igazsága objektíven érintetlen marad bizonyos teológusok minden üres beszédétől. A tridenti mise és gregorián ének által közvetített világ objektíve igaz, boldog világ marad, amely vár ránk az örökkévalóságban. Jézus emberségének felfoghatatlan szentsége, szépsége minden szekularizációs és deszakralizációs kísérlet ellenére hatalmas objektív valóság marad.

Sosem szabad elfelednünk, hogy az Úr szőlőjének sátáni letarolása ellenére a Szent Egyház, Krisztus jegyesének dicsősége és minden szentek dicsősége érintetlen marad a maga valóságában, és hogy ez az egyetlen igaz valóság. Mit szándékoznak elérni a mai idők változtatási trendjei? Leginkább “tombolás és dühöngés, mely semmit sem jelent”, összehasonlítva Jézus Krisztus örök igazságával és valóságos dicsőségével, a szentek szentségével, amely megdicsőíti Istent. Természetesen szörnyű látni az Úr szőlőjét letarolva, látni az ártatlan gyermekek lelkét mérgezni felháborító katekizmusokkal és szexuális neveléssel; nem sirathatjuk eléggé ezeket, nem küzdhetünk eléggé elszántan ezek ellen minden rendelkezésünkre álló eszközzel. És mégis, szent örömnek kell ébrednie bennünk, mert ismerjük a megváltás szent igazságát, mert Isten most és mindörökre az, aki feltárta magát Krisztus által, és az ő szent egyházában a katolikus hit letéteményében. Krisztus igaz, szent embersége, amelynek tükröződését látjuk minden szentben mindig ugyanaz marad.

Jesu nostra redemptio Amor et desiderium Deus Creator omnium Homo in fine temporum. Tu esto nostrum gaudium, Qui es futurus praemium: Sit nostra in te gloria Per cuncta scmper saecula. Amen.