Egy olyan ember egyszerű szavai a szentóráról, aki hatvan év alatt egyetlen nap sem mulasztotta el az oltáriszentség előtt töltött teljes, megszakítás nélküli órát, pappá szentelése napjától kezdve egészen a haláláig.
Kedvcsináló a Sophia Institute Press kiadásában megjelent Fulton J. Sheen Antológiához.
„Ne tartsd vissza magad az állandó imádságtól, és ne restelld mindhalálig keresni az igazulást, mert Isten jutalma örökre megmarad. Ima előtt készítsd elő lelkedet, és ne légy olyan, mint az ember, aki kísérti Istent.” (Sir 18,22–23)
Az ima a lelkünk felemelése Istenhez, egészen az Ő szent akaratával való egyesülésig. Amikor küldetését foglalta össze, a mi Urunk azt mondta: „mert nem azért szálltam le a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem, hanem annak akaratát, aki küldött engem. Annak, aki küldött engem, az az akarata, hogy el ne veszítsek semmit abból, amit nekem adott, hanem föltámasszam azt az utolsó napon.” (Jn 6,38-39). „Az én eledelem az, hogy annak akaratát cselekedjem, aki küldött engem, hogy elvégezzem az ő művét” (Jn 4,34)
Hogy megfeleljünk az isteni akaratnak, mindenekelőtt ismernünk kell azt, azután pedig, ha már megismertük, rendelkeznünk kell a kegyelemmel és akarattal a neki való megfelelésre. De ahhoz, hogy megkapjuk ezt a két ajándékot, az értelmünk megvilágosítását és akaratunk megerősítését, az Istennel való bensőséges barátság révén juthatunk el. Ez az ima révén történik meg. Így tehát az imádságos élet az Isten szent akaratával összhangban megélt élet, míg az imádság szűkösségében élt élet az önakarat és önzés élete.
A zsidók, protestánsok és katolikusok imájának van egy közös jellemzője, mégpedig az Istenbe vetett hit. A papi zsolozsma imáinak több mint fele például az Ószövetségi szentírásból származik. Mindhármukra, azaz a zsidókra, protestánsokra és katolikusokra vonatkoztatva a szentóra úgy határozható meg, hogy a napnak egy órája, amit Istenről és a mi örök megváltásunkról való elmélkedéssel töltünk. Ez a szentóra bárhol végezhető.
A katolikusok számára azonban a szentórának ennél mélyebb jelentése van. Ez egy folyamatosan, megszakítások nélkül végzett óra, amelyet az oltáriszentségben jelen lévő Urunk, Jézus Krisztus jelenlétében töltünk; ezért szól a legszentebb eucharisztiáról ennek a könyvnek egyik elmélkedése.
Papok és szerzetesek esetében javasolt, hogy a számukra előírt zsolozsmán és napi szentmisén felül végezzék el a szentórát.
Ezt a szentórát imában és elmélkedésben kell eltölteni. A kettő között különbség van, hangsúllyal a másodikon. Az ima alatt jelen kontextusban olyan kötött szóbeli imák elmondását értjük, amelyet más fogalmaz meg, mint aki elmondja.
A zsoltárok a szóbeli ima legmagasabb rendű formáját képviselik, és közösek a zsidók, protestánsok és katolikusok között. Egyéb szóbeli imák a Miatyánk, az Üdvözlégy, a Hitvallás, a bűnbánati ima (Confiteor), a hit, remény és szeretet felindítása és az imakönyvek sok ezernyi egyéb imái. A szóbeli ima közben három irányú figyelem van: (1) a szavakra, hogy nehogy rosszul mondjuk ki őket; (2) a szavak értelmére és jelentésére; és (3) Istenre, valamint a szándékra, amelyre irányul imánk. Ez az utóbbi az a figyelem, amely elengedhetetlen a szóbeli ima esetén.
De ezeknek a szentóráknak a lényegi célja a szellemi imának vagy elmélkedésnek a gyakorlása. Nagyon kevés lélek elmélkedik, mert vagy megijed magától a kifejezéstől, vagy nem is hallott a létezéséről. Emberi szinten a valakit szerető személy mindig a szeretett személyre gondol, annak jelenlétében él, annak tetszését keresi, és a legnagyobb féltékenységgel őrzi “előnyét” az önátadásban. Alkalmazd ezt az Istenbe szerelmesedett lélekre, és máris megértetted az elmélkedés alapjait.
Az elmélkedés tehát egyfajta beszélgetés lélek és lélek között, Istennel, mint az elmélkedés tárgyával. Anélkül, hogy az elmélkedés formai vonatkozásait próbálnánk rögzíteni, de mégis a lehető legérthetőbben magyarázzuk el a kezdőknek, azt mondhatjuk, hogy az elmélkedés technikája a következőkben áll:
1. Istenhez szólunk
Úgy kezdjük, hogy Isten jelenlétébe helyezzük magunkat. Azok számára, akik a Legszentebb Oltáriszentség előtt végzik a szentórát, szükséges annak tudatosítása, hogy a mi Urunk és Megmentőnk, Jézus Krisztus teste, vére, lelke és istensége előtt vannak jelen. Természetesen a személyek között különböző fokozatú bensőségesség létezhet. Egy színházban például több százan vannak jelen a bensőségesség csekély foka vagy teljes hiánya mellett. A bensőségesség az egyes személyekkel kezdeményezett beszélgetések nyomán mélyül, feltéve, ha ezek a beszélgetések kölcsönös érdeklődésből fakadnak. Ugyanígy van ez Istennel is.
Az ima ezáltal nem pusztán különböző dolgok kérése, hanem egy átalakulás utáni vágy, hogy „hasonlók legyenek Fia képmásához” (Róm 8,29). Nem azért imádkozunk, hogy Istent rávegyük arra, hogy adjon valamit nekünk, hanem hogy magunkat vegyük rá arra, hogy befogadjunk tőle valamit, éspedig az isteni élet teljességét.
2. Isten szól hozzánk
Az aktivitás nem csak az emberi oldalon, hanem az isteni oldalon is van. A beszélgetés nem monológ, hanem dialógus, párbeszéd. Amint a lélek akar közelebb kerülni Istenhez, úgy akar Isten is közelebb kerülni a lélekhez. Rossz lenne, ha a barátainkkal való beszélgetésünket egyoldalúvá tennénk; még inkább rossz lenne, ha így tennénk az Istennel való kapcsolatunkban. Nem nekünk kell lefolytatnunk a teljes beszélgetést; egyúttal jó hallgatóknak kell lennünk. „Szólj, Uram, mert hallja a te szolgád” (1Kir 3,9).
A lélek ekkor megtapasztalja ezeknek a szavaknak az igazságát: „Közeledjetek Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok” (Jak 4,8). Az elmélkedés során végig, de különösen annak végén az Isten iránti imádás, könyörgés, felajánlás és engesztelés jámbor érzelmei indulnak fel. Ezeket a sóhajtásokat, mondatokat lehetőleg saját szavainkkal mondjuk, mert minden léleknek a maga módján kell szeretnie Istent, és Isten is egyedi, különleges módon szeret minden lelket.
„Kezdetben, a Jézus által vonzott lélek a kegyelem indíttatására jön hozzá, telve természetes gondolatokkal és vágyakkal, a természetfeletti iránti nagyfokú tudatlansággal. Nem érti sem Istent, sem önmagát. Önmagában és önmagán kívül is nagyon kevés kapcsolata van az istenivel, mégis beszélgetni kezd Jézussal. Ha aztán kitart az Ő társaságának keresésében, az Úr fokozatosan és egyre jobban jelen lesz a beszélgetésben és elkezdi megvilágosítani a lelket. A hit titkairól való elmélkedésében segíti őt, hogy áthatoljon az eddig felületesen ismert szavakon, tényeken és jeleken, és megértse az ezekben lévő természetfeletti igazságok mélyebb értelmét. Az Írások fokozatosan feltárulnak a lélek számára. A jól ismert szövegek új és mélyebb értelmet kezdenek nyerni. Ismerős kifejezések közvetítik a tudást, amelyeket látva a lélek csodálkozik, hogy hogyan nem fedezte fel ezeket eddig. Minden újonnan felragyogott fény arra irányul, hogy a hitünk titkainak, amelyek Jézus életének titkai, teljesebb és sokkal tökéletesebb megértésére vezessen el.”
(Edward Leen, Progress through Mental Prayer (New York: Sheed and Ward, 1940), 29.)
Ne olvasd ezeket az elmélkedéseket történetként. Olvass néhány sort lassan; gondolkodj a benne lévő igazságokon; alkalmazd az életedre; beszélj Istennek arról, hogy milyen kevéssé tetted meg akaratát, hogy mennyire kívánod megtenni azt; hallgasd a lelkedhez beszélő Istent; indíts fel az Istenbe vetett hitet, reményt és szeretetet; és csak akkor lépj a következő gondolatra, amikor már teljesen kimerítetted ezt. Egyetlen szentóra nem feltétlenül igényli egy teljes fejezet elolvasását. Ha valaki jól elmélkedik, akkor egyetlen fejezet nagyon sok órához szolgáltat anyagot.
Amikor ezeket az elmélkedéseket kimerítetted, vedd a Szentírást, vagy valamely jó lelki könyvet, vagy egy szent életét és használd elmélkedésed ihletőjeként.
Forrás: Fulton J. Sheen’s Guide to Making a Holy Hour (catholicexchange.com)
Invocabo nomen Domini 
Vélemény, hozzászólás?