A nagy manipuláció órája

Az Infovaticana interjúja Müller bíborossal a közelgő szinodális szinódusról.

Októberben kezdődik a szinódusi szinódus utolsó szakasza. Miként viszonyul hozzá?

Imádkozom, hogy mindez áldás és ne kártétel legyen az Egyház számára. Elkötelezett vagyok továbbá a teológiai egyértelműség mellett, hogy a Krisztus körül összegyűlt Egyház ne váljék politikai tánccá az agnosztikus korszellem aranyborjúja körül.

Ferenc pápa felvette önt a szinóduson résztvevők listájára. Hogyan fogadta a hírt?

A tőlem telhető legjobbat akarom tenni az Egyház javára, amelynek eddig egész életemet, gondolataimat és munkámat szenteltem.

Gondolkodott már azon, hogy milyen üzenetet fog megfogalmazni a közgyűlésen?

Mindenekelőtt azt szeretném mondani, tekintettel az ifjúságot Lisszabonban ért sok csalódásra: egy olyan egyház, amely nem hisz Jézus Krisztusban, az élő Isten Fiában, már nem Jézus Krisztus Egyháza. Minden résztvevőnek először a Lumen Gentium első fejezetét kell tanulmányoznia, amely az Egyház misztériumáról szól a Szentháromságos Isten üdvözítő tervében. Az Egyház nem az “istentelen humanizmus” ideológusainak, sem a blokkolt párt stratégáinak játszótere. Isten egyetemes üdvözítő akarata, amellyel Krisztusban, az Isten és ember közötti egyetlen Közvetítőben találkozunk, és amely történelmileg és eszkatológiailag megvalósul, az Ő Egyházának jövőbeli programja, és nem a milliárdos bankárok ateista-globalista “elitjének” Nagy Újraindítása, akik személyes gátlástalan meggazdagodásukat a filantrópia álarca mögé rejtik.

Mit gondol arról a lépésről, hogy az újságírók számára nem tették lehetővé, hogy élőben kövessék [a szinóduson] zajló eseményeket?

Az intézkedés mögött álló szándékot nem ismerem, de 450 résztvevő biztosan nem fogja titokban tartani a dolgokat. Sokan ki fogják használni az újságírókat a saját javukra, vagy fordítva. Ez a nagy manipuláció órája, egy olyan menetrend propagandája, amely többet árt, mint használ az Egyháznak.

Vannak olyan vélemények, amelyek bírálták a laikusok jelenlétét ezen a szinódusi gyűlésen.

A püspökök hivatalukból fakadóan úgy vesznek részt, hogy a pápával együtt gyakorolják a kollegiális felelősséget az egész Egyházért. Ha a laikusok szavazati joggal vesznek részt benne, akkor az már nem püspöki szinódus vagy egyházi konferencia [és] nem rendelkezik a püspöki kollégium apostoli tanítói tekintélyével. Ill. vatikáni zsinatról beszélni csak egy tudatlan embernek juthat eszébe, mert egy római püspöki szinódus eleve nem egy ökumenikus zsinat – így a pápa utólag nem nyilváníthatja “Ill. vatikáni zsinatnak” a püspökök isteni jogának figyelmen kívül hagyása nélkül -, amely egy új egyházat alapíthatna, amely meghaladja vagy kiegészíti a II. vatikáni zsinaton állítólag megrekedt egyházat. Amikor a populista behatások az ilyen spontán döntések felé billentik a mérleg nyelvét, az Egyház szentségi jellege és küldetése elhomályosul, még akkor is, ha utólag megpróbálják igazolni azt a hívők általános papságával, és megszüntetni szeretnék a lényegi különbséget a szentségi felszentelségből eredő papságtól (Lumen Gentium 10).

Egyre több püspök és hívő fejezi ki aggodalmát azzal kapcsolatban, hogy mi történhet ezen a szinóduson.

Igen, a hamis próféták (ködös ideológusok), akik magukat progresszíveknek állítják, bejelentették, hogy a Katolikus Egyházat az Agenda 2030 segélyszervezetévé fogják alakítani. Szerintük egy Isten nélküli világba csak egy Krisztus nélküli egyház illik bele. Sok fiatal csalódottan tért vissza Lisszabonból, mert a hangsúly már nem a Krisztusban való üdvösségen, hanem egy világi üdvösségtanon volt. Úgy tűnik, még olyan püspökök is vannak, akik már nem hisznek Istenben mint az ember eredetében és végében, valamint a világ megváltójában, hanem pánnaturalista vagy panteista módon az úgynevezett Földanyát tekintik a létezés kezdetének, és a klímasemlegességet a Föld bolygó céljának.

Ön szerint a hit és a tanítás kérdéseiben történő változások jóváhagyhatók, ahogyan azt az Egyházon belül egyes csoportok és mozgalmak állítják?

A földön senki nem változtathatja meg, nem adhat hozzá, és nem vehet el Isten Igéjéből. Az apostolok utódaiként a pápának és a püspököknek azt kell tanítaniuk az embereknek, amit a földi és feltámadt Krisztus, az egyetlen Tanító parancsolt nekik. És csak ebben az értelemben érvényes az az ígéret, hogy a Test Feje mindig tanítványaival marad (Mt 28,19). Az emberek összekeverik a hit tartalmát és annak Krisztusban való felülmúlhatatlan teljességét – ami nem meglepő, tekintve, hogy még a püspökök körében is hiányzik a teológiai alapműveltség – a fokozatos teológiai reflexióval és az egyház hitfelfogásának növekedésével (Dei Verbum 8-10) az egész egyházi hagyományban. A tanítóhivatal tévedhetetlensége csak a hit misztériumának megőrzésére és hitbeli értelmezésére terjed ki, amelyet egyszer s mindenkorra az Egyházra bíztak (depositum fidei [hit letéteménye] vagy egészséges tanítás, az apostolok tanítása). A pápa és a püspökök nem kapnak új kinyilatkoztatást (Lumen Gentium 25, Dei verbum 10.).

Mi történne, ha például a szinódusi közgyűlés jóváhagyná a homoszexuális párok megáldását, a szexuális erkölcs megváltoztatását, a papi nőtlenség kötelező jellegének megszüntetését vagy a női diakonátus engedélyezését? Elfogadná ezt?

A papi nőtlenséget ki kell venni ebből a felsorolásból, mivel a szent rendek szentségének a házasságról való önkéntes lemondás karizmájával való összekapcsolása dogmatikailag nem szükséges, bár a latin egyháznak ezt az ősi hagyományát nem lehet önkényesen, egy tollvonással eltörölni, amint azt a zsinati atyák a Vatikáni Zsinaton kifejezetten hangsúlyozták (Presbyterorum Ordinis, 16). A hangos agitátorok pedig valójában nem annyira a papok nélküli közösségek megmentése miatt aggódnak, hanem inkább eme evangéliumi tanácsot akarják megtámadni, amelyet egy szexuálisan felvilágosult korban anakronisztikusnak, sőt embertelennek tartanak.

Az azonos vagy ellenkező nemű személyek erkölcstelen viselkedésének áldása egyenesen ellentmond Isten Igéjének és akaratának; ez súlyos és bűnös istenkáromlás. Az egyházi rend szentsége a püspöki, a papi és a diakónusi fokozaton isteni hatalmat adhat. Csak az a megkeresztelt ember kaphatja meg, akinek hivatásának hitelességét az Egyház ellenőrizte. Az ilyen, többségi szavazatot kapó igények a priori érvénytelenek lennének. Az egyházjogban sem lehetne végrehajtani azokat, sem a püspökök egész kollégiuma által a pápával együtt, sem egyedül a pápa által, mert ellentmondanak az [isteni] kinyilatkoztatásnak és az Egyház világos hitvallásának. A pápa formális tekintélye nem választható el a Szentírással, az apostoli hagyománnyal és a Tanítóhivatal megelőző dogmatikai döntéseivel való érdemi kapcsolatától. Ellenkező esetben – ugyanúgy ahogy Luther félreértette a pápaságot – ő is Isten helyébe helyezné magát, aki a kinyilatkoztatott igazságnak egyedüli szerzője, ahelyett, hogy egyszerűen Krisztus tekintélyével hűségesen tanúságot tenne a kinyilatkoztatott hitről, mégpedig hiánytalanul, hamisítatlanul és hitelesen ismertetné azt az Egyházzal.

Egy ilyen szélsőséges helyzetben, amelytől Isten tud megmenteni bennünket, minden egyházi tisztségviselő elveszítené autoritását, és egyetlen katolikus sem lenne többé köteles engedelmeskedni egy eretnek vagy skizmatikus püspöknek (Lumen Gentium 25; vö. a püspökök válasza Bismarck félreértelmezésére az I. Vatikáni Zsinaton, 1875).

Úgy gondolja, hogy az Egyházban eleget tesznek a ma vitatott igazságok egyértelmű védelmében?

Sajnos nem. Az ember szent feladata, hogy bátran hirdesse az evangélium igazságát az Egyházon belül és kívül. Még Pál is nyíltan szembeszállt egykor Péter kétértelmű magatartásával (Gal 2), természetesen anélkül, hogy megkérdőjelezte volna Krisztus megalapozott elsőbbségét. Nem szabad hagynunk, hogy megfélemlítsenek bennünket az Egyházon belül, vagy hogy elcsábuljunk a felülről kívánt jó magaviseletért folytatott versengés kilátásai által. A püspököket és papokat közvetlenül Krisztus bízza meg, amit a hierarchiában a mindenkori elöljáróknak figyelembe kell venniük. Ugyanakkor közösségben vannak egymással, ami magában foglalja a hitbeli engedelmességet a hit kérdéseiben és az egyház kormányzása során az egyházi engedelmességet a kánoni engedelmességben. Ez azonban senkit sem mentesít a lelkiismereti felelősség alól közvetlenül Krisztus, a Pásztor és Tanító iránt, akinek tekintélye megszenteli, tanítja és vezeti a híveket.

Szigorúan meg kell különböztetni a pápának a nunciusokkal és a vatikáni alkalmazottakkal való kapcsolatát is a pápának a püspökökkel való kollegiális kapcsolatától, akik nem alárendeltjei, hanem testvérei ugyanabban az apostoli hivatalban.

Milyen szerepet kell játszania a pápának ebben az időszakban?

Az Egyház történelme során, valahányszor a pápák politikusként éreztek vagy viselkedtek, a dolgok rosszul alakultak. A politikában a nép hatalmáról van szó a nép felett, Krisztus Egyházában az emberek örök üdvösségének szolgálatáról, amelyre az Úr apostolnak hívta az embereket. A pápa Péter székében ül. És annak, ahogyan Simon Pétert az Újszövetség bemutatja, az ő hullámvölgyeivel együtt, minden pápa számára megerősítésnek és figyelmeztetésnek kell lennie. Az emeleti teremben, szenvedése előtt Jézus azt mondja Péternek: Ha megtértél, erősítsd meg testvéreidet (Lk 22,32), vagyis a Krisztusba, az élő Isten Fiába vetett hitben (Mt 16,16) Csak így lesz ő az a szikla, amelyre Jézus építi Egyházát, amelyen a pokol kapui nem tudnak győzedelmeskedni.

Forrás