Bergoglio első megtérése

Mielőtt akaratlanul is hamis reményeket táplálnék, sietve jelzem, hogy a címben jelzett megtérés nem az a megtérés, amire várunk (a reménybeli második megtérése), hanem amolyan idézőjeles megtérés, az első, amely inkább kitérésnek nevezhető. Ennek az írásnak apropóját az előző bejegyzés által néhány olvasóban keltett értetlenség adja: mert ők talán nem látják indokoltnak, hogy összehoztam Franciscust a kommunistákkal. Mert ezt meg így hogy? – kérdezhetik indignáltan. Úgy érzem tartozom nekik még egy adalékkal a korábbi íráshoz.

2017-ben végigfutott a sajtón egy hír Franciscusról, amelyet Dominique Wolton Franciscusszal folytatott beszélgetéseit tartalmazó kötet (The Path to Change: Thoughts on Politics and Society) megjelenése alkalmából ügyesen hintettek el jól terjedő reklámként. A hír az volt, hogy 42 éves korában Bergoglio hat hónapon keresztül hetente járt pszichoanalízisre, szavai szerint azért, hogy „tisztázzon néhány dolgot” egy zsidó pszichoanalitikus hölgy segítségével. És bár vírusként terjedt a hír, de egyetlen naaagy nemzetközi hírű lap sem tette fel a kérdést, hogy ki is lehetett ez a zsidó pszichológus. Néhány évvel később sikerült megtudnom a választ a nagy „Bergoglio-fan” Henry Sire-nek kérdést feltevő riporter révén: eszerint ez a pszichológus Maria Langer volt, aki a negyvenkét éves Begogliót kihúzta a lelki és egyéb gödörből. Maria Langer egy ausztriai születésű zsidó pszichológusnő volt, aki kivándorolt Argentínába, és ott egyik fő alakja volt a pszichoanalitikának.

Bergoglio 1978-79-ben volt 42 éves, tehát saját elmondása szerint ekkoriban kellett lezajlania annak a féléves pszichoanalízis folyamnak. Csakhogy ezzel az adattal van némi probléma: ebben az időszakban ugyanis Maria Langer már nem tartózkodott Argentínában, mert 1974-ben emigrált Argentínából a junta hatalomátvétele miatt, és tíz évig külföldön élt. (ld. itt, vagy itt.)

Langer csak 1983-84-ben tért vissza Argentínába, először csak látogatóba, majd állandóra. Itt halt meg 1987-ben. Ha tehát a visszatérése és halála közötti időszakban járt hozzá Bergoglio, amint az igen valószínű, akkor az éppen a jezsuita tartományfőnöksége utáni „száműzetésének” időszakára esett. Mert neki sikerült provinciálissága alatt akkora megoszlást okoznia az argentin jezsuiták között, hogy egy kolumbiai jezsuitát kellett tartományfőnökként behozniuk a társaság egybentartására (forrás). Ez pedig nem csekély arcvesztés egy ex-provinciálisnak, így érthetővé válik, hogy kezelést igénylő depressziója volt, vagy előkészítést igényelt gyökeres életfordulata, ami először szemináriumi elöljáróként még moderatóban zajlott, majd fortissimóban Córdobában. A cnn szerint Córdoba a lélek sötét éjszakájának helye volt Bergoglio életében, annak ellenére, hogy a tartományfőnökségben utóda megfelelően gyógyító terepnek ítélte számára Córdobát németországi kudarcos tanulmányai és annak önhatalmú befejezése után. Talán mert nem volt távolabbi hely a tartományban ennél a fővárostól csekélyke 700 kilométerre lévő kies locustól.

Ennek a gyökeres fordulatnak, „első megtérésének” előkészítésére tökéletesen alkalmas volt Langer, a kommunista élharcos. Mert igen, Marie “Mimí” Lisbeth Langer kommunista volt, mégpedig az igazi harcos mozgalmárok osztályából. Részt vett a kommunisták oldalán a spanyol polgárháborúban a Nemzetközi Orvosi Brigád tagjaként, majd onnan Argentínába menekült.

A spanyol polgárháború alatt a kommunisták kiásták az apácák holttestét, és gúnyból közszemlére tették őket, levágták a papok kezét, papok és szerzetesek ezreit gyilkolták meg. Templomok százait gyújtották fel.

Később Nicaraguában is “harcolt” a jezsuitákkal túlzsúfolt forradalmi vezetést támogatva. De vajon hogyan lelt rá éppen erre a hölgyre Bergoglio a nem csekélyke létszámú argentin pszichológustársadalom tagjai között?

Bergoglióról tudjuk, hogy jezsuita tartományfőnöksége idején konzervatív nézeteket mondott magáénak, és ez a konzervatív gúnya kitartott rajta a nyolcvanas évekig. Nemrég egy olvasó kommentben belinkelte egy K.O. előtt (na jó, valójában C.O., azaz coming out előtt) még református lelkipásztorként működő valaki írását, melyben az illető hűtötte a Franciscus-fan protestáns kedélyeket, idézve Bergoglio 1985-ben írott művéből annak kőkonzervatív katolikus mondatait Lutherről és Kálvinról. Ezt a művet is figyelembe véve tippelnék arra, hogy a fentemlített „kezelésre” valamikor 1986-87-ben, németországi kudarcruccanása után, nem sokkal Langer halála előtt kerülhetett sor.

És ennek során Franciscusra nagy benyomást tett a „helyén maradó”, de „nagyon professzionális, nagyon jó” Mimí Langer. Ezt az értékelést pedig igazán elhihetjük annak az ultrakonzervatívnak vélt ex-provinciálisnak, akinek állítólag még a progresszív jezsuiták bebörtönzésében is szerepe volt korábban, és aki magáról azt mondta, hogy „a tekintélyelvű és gyors döntéshozatali módszerem miatt komoly problémáim voltak, és azzal vádoltak, hogy ultrakonzervatív vagyok”. Mert milyen professzionálisnak és jónak is kellett lennie annak a zsidó kommunistának, hogy fél évet rászánjon egy ilyen, talán alaptalanul ultrakonzervatívnak mondott, de biztosan vérig sértett katolikus papra?

De a jó benyomás kölcsönös volt, mert Langer még közvetlenül halála előtt is felhívta őt telefonon – no nem a szentségeket kérve, hiszen zsidó volt, ahogy Franciscus sietett pontosítani – és ez már tényleg valamit elmond kettejük kordiális viszonyáról. És belátom, hogy semmi alapom sincs ilyent képzelni, de mégis valami olyan nagy szimpátia jelét látom ebben, amely akár arra is kész lehetett, hogy mintegy végrendelkezve gondoskodjon Bergoglióról, például úgy, hogy Antonio Quarracinónak, Buenos Aires érsekének figyelmébe ajánlja, mint jobb sorsra érdemes, nagyra hivatott embert. Ez persze minden alapot nélkülöző réveteg fantáziálás, az viszont tény, hogy mindenki legnagyobb megdöbbenésére néhány év múlva Quarracino valamiért a száműzetésben lévő Bergogliót választotta segédpüspökévé, és leküzdötte Róma, a jezsuita generális ellenállását is, aki teljesen alkalmatlannak minősítette Bergogliót a püspökségre. A mellőzött és vérig sértett ultrakonzervatív pap talán éppen egy zsidó kommunista segítségével liberális (?) püspökként születhetett újjá, címmondatává téve az esemény összefoglalását: „Miserando atque eligendo”, azaz: “Megkönyörült és kiválasztotta”. De ki is tette ezt, ki a cselekvő a jelmondatban? Quarracino? Isten? Netán a Párt vagy a Páholy?

Quarracinónak a kommunistákhoz látszólag semmi köze sem volt, a zsidó kommunistákhoz némileg több, a zsidó szabadkőművesekhez meg elég sok. Ugyan konzervatív hírében álló érsek volt, aki például nem nyilatkozott túl szépeket a homokosokról, a szabadkőművesek művének mondva előretörésüket. De ez nem akadályozta meg abban, hogy a B’nai B’rith zsidó szabadkőműves páhollyal együttműködésben elkezdje azt a kristályéjszakáról megemlékező sorozatot 1994-ben, amelyet aztán utóda, Bergoglio teljesített ki és fejlesztett tökélyre. Mert ez a páholy mindenképpen a katolikus templomokat gondolta legmegfelelőbb helyszínnek ehhez, és Quarracino nem látott problémát a velük való együttműködésben, ami két esetet feltételezve emészthető számomra: vagy teljesen hülye volt, vagy szabadkőműves. Én ez utóbbira tippelnék.

És Quarracino elégedett volt választásával, mert tudta, hogy Bergoglio a legfontosabb dologban méltó utóda lesz: „Nincs kétségem afelől, hogy amint eljön az utódom ideje, Mons. Jorge Bergoglio érsek folytatni fogja a megbékélés és testvériség útját idősebb testvéreinkkel.” (Levél Baruch Tennenbaumhoz). De honnan tudta volna ilyen biztosan az öreg érsek ezt Bergoglióról, ha az már eleve nem így került volna látóterébe, iiiiggazán megbízható vakolók által ajánlva? És tádááám! Bergoglio érsek valóban folytatta szabadkőművesnek vélhető elődje művét az idősebb vakoló testvérekkel.

Érdekes olvasmány erről a sorozatról ez a munka, amelyben láthatjuk például a Hittani Kongregáció mostani (csókkirály) vezetőjét is konferansziéként. És az ő feltűnése már utal arra a módszerre, amely Franciscust elődje munkássága és eredményei fölé emelte: ő ugyanis tévedhetetlen biztonsággal választja ki a zsarolható papokat saját céljainak szolgálatára, leginkább a szodomitákat, de ha csak szexéhes mániákus vagy tolvaj, az sem baj, sőt! Talán mert ők is ugyanolyan hálára indító új kezdetnek élik meg a kiválasztásukat, ahogy a sötétség évei alatt szenvedő Bergoglio, akin hirtelen megkönyörültek és kiemelték sanyarú helyzetéből. És ha netán mégis csökkenne a hála érzése bennük, akkor még mindig ott vannak az őket jobb belátásra bíró dossziék.

De vajon honnan származhatott Bergogliónál ez a kezdettől kiérettnek tűnő módszer? Mert ez alapján vagy vérbeli Machiavelli-epigon, vagy súlyos tapasztalat révén tanulhatta azt. Nem kizárt az első lehetőség, de ha az utóbbi a valóság, akkor ez a tapasztalat nagy valószínűséggel a junta uralma idején születhetett. Mert mi okozhatna mélyebb meghasonlást egy „ultrakonzervatívban”, mintha onnan kapná a pofont, ahonnan nem várja, például egy konzervatív katonai juntától? Ez igazán olyan dolog lenne, ami után biztosan szükségét érezné, hogy „tisztázzon néhány dolgot” magában. Mert akkor talán személyes érintettség révén tanulhatta meg, hogy a rendszerrel való, amúgy is önkéntes együttműködés is tovább olajozható. Például egy dossziéval az eltűnt év(ek)ről.

De ha már a hazugság lelke és az életrajzi hazugságok szóba kerültek, érdemes egy pillantást vetni a címerének „fejlődéseire” is.

Első megtérését összefoglaló jelmondata változatlan püspökként és pápaként is. De nem mondható el ugyanez a címeren lévő két másik szimbólumról, amiket egyértelműen még megnevezni is lehetetlen, mert az állítólag Szent Józsefet jelképező szőlőfürt (ld. címerének vatikáni bemutató sajtótájékoztatóját vagy ezt a római riportot) valójában nárdusvirág, és így nem Szent Józsefet jelképezi, hanem inkább a nárdusolaj-afférban buhogó áruló példaképre, Júdásra utal, ahogy a nyolcágúvá fejlődött, eredetileg ötágú csillag a közkeletű magyarázattal szemben szintén nem a Szűzanyára utal, hanem inkább az azt jelképként használó kommunista, szabadkőműves és végső soron sátáni gyökerekre. De persze ez csak az én interpretációm, mert én nem vagyok logikában olyan erős, mint a Félhivatalos Lap, amely így magyarázta ezeket:

„Lejjebb a pajzson egy csillag és egy nárdusvirág látható. A csillag az ősi szimbolika szerint Szűz Máriát, Krisztus és az Egyház anyját jelképezi; míg a nárdusvirág Szent Józsefet, az Egyetemes Egyház védőszentjét. A hagyományos spanyol ikonográfiában Szent Józsefet szőlővel a kezében ábrázolják. Azzal, hogy a pápa ezeket a jelképeket viseli a pajzsán, a Szűzanya és Szent József iránti különleges tiszteletét fejezi ki.”

Tetszik érteni? A címeren nárdusvirág van, ami ugye nem szőlő, amivel viszont Szent Józsefet hagyományosan ábrázolják, tehát a nárdusvirág Szent József tiszteletét fejezi ki. Zseniális.

Ez a címer-sztori önmagában is jelképes: mert felfoghatatlan normál ember számára az a katyvasz, ami Franciscust övezi, akinek látszólag még a címerszimbólumait sem sikerül konzekvensen prezentálnia és magyaráznia, így nála is az a két opció, hogy vagy hülye vagy félre akar vezetni. De szellemi gyermeke, Sergio Bergman rabbi szerint Franciscus igazán ért a szimbólumok nyelvén, tehát nem hülye, hanem tudja, hogy mit tesz. És én ezt el is hiszem a szimbólumok világában igen járatos szabadkőműves szellemi gyereknek, aki a kabbalisztikáról is írt könyvet, így ez is abban erősít meg, hogy a sátáni gúny, a zűrzavarkeltés és rombolási vágy húzódik meg Franciscus minden egyes szava, cselekedete és mulasztása mögött.

Így aztán csak remélni lehet második, igazi megtérését.