Apokaliptikus jelvadászat

A jámborok eretneksége írás kapcsán egy közösségi fórumon „hitvalló” és sarkos kommentek igazolták az írás aktualitását, rávilágítva egy MDM „próféciákon” is túlmutató jelenségre: az apokaliptikus jelvadászatra. Az elhatalmasodó egyházi és világi káosz közepette sokak fő tevékenységévé vált ugyanis a közelgő ítélet jeleinek már-már (vagy tényleg) megszállott kutatása. Bár ez a jelenség nem csak katolikusok körében terjed, de a katolikus Egyházból érkezők között látszólag katolikus elemekkel is dúsul. De az ilyenek ellenére ez a jelenség mégis alapvetően ellenkezik az Egyház hitével és tanításával. Valódi értékét tekintve a leginkább árulkodó éppen az apokaliptikus jelvadászat aktuális toposzainak és „próféciáinak” Egyház tanításával való szembenállásának leleplezésekor mutatott követői hozzáállás. Sokan szívesebben döntenek a „próféciák” mellett, amelyek nélkülözhetetlennek tűnnek számukra, akkor is, ha nyilvánvaló ezek ellenkezése az Egyház tanításával. Az eretnekségek nem riasztják vissza őket ezek követésétől, ezért a katolikus elemekkel dúsított jelvadászatuk jó eséllyel éppen a Katolikus Egyházhoz tartozásukat szüntetheti meg, pont akkor, amikor hitük szerint küszöbön áll a végítélet, amely az Egyházhoz, Krisztus Titokzatos Testéhez tartozásuk alapján határozza meg örök sorsukat. Súlyos helyzet, nemde?

De tudjuk, hogy valódi próféciák léteznek, és azok jellemzőin elmélkedve talán közelebb juthatunk a jelvadászat helyes megítéléséhez is. Vajon mire tanítanak tehát az igazi próféciák?

Talán arról nincs vita, hogy a legautentikusabb próféciák azok, amelyek magának Jézusnak a megváltói művére vonatkoznak. Kiváló összefoglalásokat lehet találni a biblikus irodalomban arról, hogy az ószövetségi szentírás mely könyveiben vannak ilyen próféciák, amelyek előre szóltak arról, hogy Jézus asszonytól fog születni (Ter  3,15), hogy Sém utóda lesz (Ter 9,19-29), hogy Ábrahám utóda lesz (Ter 22,18), hogy Jákob utóda lesz (Ter 28,13-14), hogy Júda törzséből származik (Ter 49, 8-10), hogy Dávid nemzetségéből származik (2 Kir 7,12-14; Zsolt 132, 11; Iz 11,1). Megírták, hogy Betlehemben fog születni (Mik 5,2) egy Szűztől (Iz 7,14), hogy születése kapcsán gyermekeket gyászolnak Betlehemben és környékén (Jer 31,15). Hogy születése akkor következik be, amikor a vallási és törvényhozó jogot elveszik Júdától (Ter 49,10), hogy a Megváltó a második templomot fogja megdicsőíteni jelenlétével (Agg 2,7-9). Hogy hírnök előzi meg fellépését (Mal 3,1), aki előkészíti az ő útját (Iz 40,3-5). De még arról is előre szóltak, hogy istenember, azaz kettős természete van, hiszen emberfia (Dán 7,13) és Isten fia (Zsolt 2,7) aki által “velünk az Isten” (Iz 7,14), aki Szentlélekkel teljes, és az igazság királya (Iz 11,1-5; Zsolt 45,7-8; Iz 42,1; Iz 63,1). Próféta (MTörv 18,18), király (Zsolt 2,6; Zak 9,9, Iz 9,6) és főpap (Zsolt 110,4, Zak 6,12) egy személyben, aki megszabadít a bűntől, új szövetséget hoz létre (Jer 31,31-33; Mal 3,1)) és üdvösségre vezet (Iz 42,1-7).

De a próféciák működéséről és haláláról is szóltak. Hogy szamárháton vonul be Jeruzsálembe (Zak 9,9), hogy örvendezés lesz azon napon (Zsolt 118, 24-26), hogy a nép fejedelmei halálra adják és keresztre feszítik (Zsolt 118,22), miután asztaltársa elárulja (Zsolt 41,10) harminc ezüstpénzért (Zak 11,12), amelyet a fazekas elé vetnek (Zak 11,7), hogy tanítványai elhagyják (Zak 13,7) és a fájdalmak férfijaként fog szenvedni (Iz 53; Zsolt 22,1-7; Zsolt 69,1-5; 15-21). Megverik, leköpik, szidalmazzák, csúfolják, kínozzák (Iz 50,6; 53,7). Hogy ő türelmesen szenved és önként feláldozza életét, hogy a bűnösöket üdvözítse (Iz 53,4-8), hogy mindezt némán viseli (Iz 53,7), miközben köntösére sorsot vetnek (Zsolt 22,19) Hogy átlyuggatják kezeit és lábait (Zsolt 22,17), hogy gonosztevők között szenved (Iz 53,9), hogy szomjazik (Zsolt 22,8-9) , hogy ecettel kínálják (Zsolt 69,22), hogy kigúnyolják a kereszten (Zsolt 22,8-9). Az Atya elhagyja őt (Zsolt 22,2-7; Zsolt 31,23; Zsolt 69,21), és ő az Atya kezébe helyezi életét (Zsolt 31,6), csontjait nem törik meg (Kiv 12,46), oldalát átszúrják (Zak 12,12), hogy a fellépését követő hét (év) közepén hal meg (Dán 9,26-27). Sírját a gonosztevők között jelölik ki, de gazdagok mellé fogják eltemetni (Iz 53,9). De fel fog támadni (Zsolt 16,9-11) és Isten jobbja felől ül dicsőségben (Zsolt 16,8; Zsolt 110,1-5), onnan hirdet ítéletet (Iz 66,15-16).

Meglehetősen részletes előrejelzés, nem? De vajon létezett akár egyetlen zsidó is, aki ezekből a próféciákból előre össze tudta volna állítani a Megváltó pontos „profilját”, netán működésének menetrendjét? Vagy legalább az egyértelműen megjelölt időpontját fellépésének előre beazonosíthatta volna pusztán az írások alapján?

Nem volt egy sem. Még Keresztelő Szent János sem tudott mindent erről, aki pedig meghirdette és beazonosította a Megváltó személyét és működésének kezdetét a Szentlélektől vezérelve.

És bár nem értették, évszázadokon keresztül felolvasták ezeket az írásokat, így dicsőítve meg Istent, és várva a Messiást, akinek jövetelét mégis csak kevesen ismerték fel.

És vajon a Sátán és angyalai tudták előre? Hiszen ők szellemi létezőként magasabb rendű intellektussal kémlelhették a jeleket és értelmezhették a próféciákat. Közülük sem tudta egy sem. Azon egyszerű oknál fogva, hogy ez Isten szándéka szerint titok volt, amelyre „az örök idők során hallgatás borult” és amely csak Isten parancsára adatott tudtára minden nemzetnek, ahogy Szent Pál mondja, mégpedig a „hitnek való engedelmesség” érdekében:

„annak a titoknak a kinyilatkoztatásában, amelyre az örök idők során hallgatás borult, de amely most nyilvánvalóvá lett, és az örök Isten parancsára a próféták iratai által a hitnek való engedelmesség végett minden nemzetnek tudtul adatott.” (Róm 16,25-26)

Ez a Szent Pál-féle szövegrész azért is jelentős, mert ez adja meg az apokalipszis fogalmának igazi jelentését, ami nem más, mint a titok nyilvánvalóvá válása. És mint láthatjuk ez a titok a hit érdekében válhat Isten rendeléséből nyilvánvalóvá.

A hit révén pedig akkor rendeződhettek koherens és egyértelműen felismerhető próféciává a szétszórt jelek, amikor a hit szerzője és tárgya, Jézus, végrehajtotta megváltói művét. Az ő személye és műve az értelmező kulcs, és éppen ezért mindig hithez kötött marad azok megfelelő értelmezése. Erre utal, hogy még feltámadása után is neki kellett elmagyarázni azokat az írások alapján az emmauszi tanítványoknak, hogy lángolni kezdjen a szívük a hittől, és például az is, hogy bár Szent Pál sokszor érvelt az írások alapján a zsidóknak, azok mégsem fogadták el Jézus istenségét. Az ő esetükben az bizonyosodott be, hogy még azt is nehéz felismerni, hogy hol kezdődik és hol végződik egy prófécia a szentírásban, bár teljes egészében szemük előtt volt, és Szent Pál tanúságtétele révén az értelmező kulcs is ismert volt. Mégis kevesen hittek közülük Pál érvei hatására, nem sikerült tehát neki minden esetben „fogságba ejteni értelmüket” érveivel a Krisztus iránti engedelmességre, mert a hitnek való engedelmességre nem volt hajlandóság bennük.

A végidőkre vonatkozó szentírási részek, köztük a Krisztus Urunk második eljövetelére vonatkozók is részesülnek az igazi próféciák jellemzőiben: csak annak bekövetkezte után válnak érthetővé minden vonatkozásukban, és nem megszüntetik, hanem feltételezik a hitet.

A Jelenések könyve, amely jellegénél fogva a leggyakoribb hivatkozási alap az apokaliptikus jelvadászok számára is, jól példázza mindezt. Bár talán nem újdonság, hogy a Megváltó születésével kezdődő végidő, azaz az Egyház történetének sok eseményére utalnak a Jelenésekben leírtak, mindarra, aminek „ezek után történnie kell” (Jel 4,1), de ma, közel kétezer évvel születése után sem teljesen egyértelmű a megfeleltetés az egyháztörténelem már lezajlott eseményei és a könyv történései között. Hogyan gondolnánk hát akkor ez alapján a második eljövetel pontos menetrendjét és időpontját beazonosítani? Így amikor a Jelenések könyvét programfüzetként kezeljük a végidők menetrendjéhez, nem vesszük komolyan a fenti jellemzőket, és elszakadunk a hittől. Mert bár talán nincs is olyan komoly keresztény, akinek ne lenne tippje arra nézvést, hogy a Jelenések könyvének hányadik fejezeténél tart éppen a világ, mindez szintet lép, amikor valamely állítólagos próféta konkrét időpontot hirdet meg a második eljövetelre, vagy nagy magabiztossággal olyan eseménysort vázol, amely nem található meg az Egyház tanításában, netán az Egyház minimum gyanús tanításként már el is utasította azt (ld. millenarizmus MDM üzeneteiben).

Ezek hittel ellentétes jellegéről való meggyőződéshez önmagában elég lenne Jézus szavait megfontolni: „Azt a napot azonban és azt az órát senki sem ismeri: sem az ég angyalai, sem a Fiú, csak egyedül az Atya.” (Mt 24,36). Mert akinek ez nem elég ahhoz, hogy elutasítson minden ezzel ellenkező állítást, annak végső soron Krisztus szavahihetőségével van problémája, ami viszont lehetetlenné teszi a hitet, ezáltal az üdvösséget is.

De ha a Jelenések könyve valóban csak a második eljövetel után válik érthetővé minden vonatkozásában, vajon miért lett része a Szentírásnak?

Már maga a kérdésfeltevés is egy olyan felfogásról tanúskodik, amely Isten Igéjét igyekszik pusztán tanításként értelmezni, vagy arra szűkíteni. Ez általános felfogássá vált különösen a liturgikus reform után, amikor a „demisztifikáló” racionalizmus jegyében megszűnt például az Isten Igéjének észak felé (a sötétség felé) fordulva felolvasása, amikor áttértek a népnyelvű felolvasásra, mondván, hogy érteniük kell azoknak, akiknek felolvassák. Magától értetődő volt, hogy azoknak szól, akik láthatóan jelen vannak. De vajon tényleg csak azoknak szól, akik csak népnyelven értenek?

Kétségtelen, hogy van a Jelenések könyvének tanító jellege, hiszen például mintául szolgált az Egyháznak a liturgiában, mint Isten dicsőítésében. De tanítása rendkívül fontos a megpróbáltatások és üldözések között sínylődő keresztények számára is, mert tanúbizonyságát adja annak, hogy Krisztus a történelem ura. Van morális tanítása is, hiszen például a hét egyháznak adott üzenetben a végső ítélet egyfajta elővételezéseként láthatjuk az ítélet szempontjait és súlypontjait: megtudhatjuk, hogy viszonyul Urunk az egyes püspöki működésekhez. Aztán vannak az Egyház által értelmezett egyéb részei, amelyek az angyalok szerepére, vagy az üdvözültekre, köztük a vértanúkra váró dicsőségre mutatnak rá (ld. a minden korok szentmiséjében felolvasott olvasmányok a Jelenések könyvéből).

De a Jelenések könyvének egészében láthatjuk azt, ami a fentieken kívül igazából indokolja létét: Isten dicsősége. Az angyalok és üdvözült szentek Isten színe előtt állva – és főleg előtte leborulva – dicsőítik Istent mindazért, amit kijelent és tesz. Ha megfontoljuk, hogy a Jelenések könyvének a második eljövetel az értelmező kulcsa, és csak annak bekövetkezte után válik minden részletében értelmezhetővé, világossá válik, hogy nem a zarándokló Egyház a kizárólagos célközönség, akinek vigasztalására, tanítására, de nem időpontokkal és pontos “ügymenettel” való ellátására szolgált az írás, hanem legalább annyira a megdicsőült Egyház is. Nekik ad ugyanis dicsőítésre okot, hiszen ők láthatják a jövendölés bekövetkeztét. És ők – remélhetőleg velünk együtt – dicsőíteni fogják Istent végtelen bölcsességéért, amellyel elrejtette ezeket a bölcsek és okosak elől, és végtelen igazságáért, mert előre megmondta, és minden szava valóra vált.

A Jelenések könyvének doxológikus jellege a fentiek alapján talán könnyen felfogható, de ennek nyomán megsejthető az is, hogy az egész szentírás rendelkezik ezzel a jellemvonással. Ezért nyugodt szívvel mondható, hogy a latinul, hallgatóság nélkül, vagy értetlen hallgatóság előtt felolvasott evangélium éppúgy megdicsőíti Istent, ujjongásra és dicsőítésre késztetve a (minden szentmisén is jelen lévő) üdvözült szenteket és angyalokat, mint egy-két hívő és értő emberi szív és fül jelenléte.

De vajon ezek alapján nem is értelmezhetjük a nekünk adott hit mértéke szerint a Jelenések könyvét? Ez nyilván nem igaz. Mert, ha így állna a helyzet, akkor nagyon sok szent vétkezett volna, amikor megkísérelte ezt. Jogos és elkerülhetetlen felfedezni valószínű megfeleléseket korunk jelenségei és a megírt jelek között. De ha a közelgő vég, a csapások, szenvedés perverz örömmel töltenek el bennünket, saját igazunk remélt visszaigazolását látva bennük („végre meglátják majd, hogy igazam volt”), talán nem a szentek nyomvonalát követjük, és nem Isten dicsősége áll a középpontban, hanem a közelgő csapások bekövetkezése által remélt “megdicsőülésünk”. Pedig az ítéletre, a második eljövetelre vonatkozó próféciákon való elmélkedéseknek létjogosultságát egyetlen dolog adhatja meg: ha a hitnek való engedelmességre nevel bennünket, és ha az Úr felismerni vélt közelsége arra indít, amire maga az Úr buzdított: „Legyetek tehát készen ti is” (Mt 24,44). De ha egy magánkinyilatkoztatás a saját szent és sérthetetlen voltát szándékozik biztosítani, súlyos következmények kilátásba helyezésével, idióta fenyegetésekkel a bűnbánat és komoly szentségi életre buzdítás helyett, kilóg a szerző patája. Ezért ennek kapcsán is érdemes megfontolni az V. Lateráni Zsinat igehirdetőknek szánt figyelmeztetését, amely ellen vétkezőket X. Leó pápa csak általa feloldozható kiközösítéssel sújtott:

„Megparancsoljuk mindazoknak, akik ezt az igehirdetési feladatot magukra veszik, vagy később vállalni fogják, hogy az evangéliumi igazságot és a szentírást az Egyház által hosszú ideig használt, eddig jóváhagyott és tanításra elfogadott és a jövőben is elfogadott magyarázatok és kommentárok szerint hirdessék és magyarázzák, minden olyan kiegészítés nélkül, amely az igazi jelentéssel ellentétes. Mindig ragaszkodniuk kell ahhoz az értelmezéshez, amely összhangban van a szentírás szavaival, és a fent említett doktorok helyesen és bölcsen értelmezett értelmezéseivel. Semmiképpen sem merészkedhetnek a jövőbeli gonoszságok, az Antikrisztus eljövetelének vagy az ítélet pontos napjának meghatározott időpontját hirdetni vagy megnevezni; mert az Igazság azt mondja, hogy nem a mi dolgunk, hogy megismerjük azokat az időket vagy korokat, amelyeket az Atya saját hatalmával állapított meg. Tudni kell, hogy azok, akik eddig ilyen dolgokat mertek hirdetni, hazugok, és hogy miattuk nem kevés tekintélytől fosztották meg azokat, akik az igazságot hirdetik.” ( V. Lateráni Zsinat, 11. ülésszak, 1516. december 19.)