Bocs, Medvebocs!

Egy kedves olvasóm ellenvetéseket tett Ripperger atya jelenések megkülönböztetésével kapcsolatos megállapításaival szemben. És egy jelenéseken is túlmutató jelenséggel, a nyelveken szólással kapcsolatban tette, amit érteni vélek, tekintve, hogy egy emberi nyelven szóló Medvebocsról van szó. De mivel a válasz kinőtte a komment méretet, külön írásban válaszolok felvetéseire.

Chad Ripperger atya azt állítja, hogy a karizmatikus mozgalom nyelveken szólásról való értelmezése merőben új, huszadik századi jelenség, ami a pünkösdiek révén került be a katolikusok közé, és ez ellentmond az egyházi hagyománynak, az egyházatyák értelmezésének. Mert ők a nyelveken szólásnak két lehetőségét látták: valaki a saját nyelvén beszél, de a hallgatók – bár nem azonos anyanyelvűek vele – mégis megértik a beszédét (ld. Pünkösd), vagy képes nem tanult idegen nyelven elmondani értelmes dolgokat, amit ő és hallgatói is megértenek. Mindkettőnek közös jellemzője az, hogy a beszélő mindig érti, amit mond. És ez ellenkezik a nyelveken szólás pünkösdista-karizmatikus értelmezésével, ők ugyanis az 1 Kor 14, 2-t („Aki ugyanis nyelveken szól, nem embereknek beszél, hanem Istennek; senki sem érti, hanem a Lélek által beszél titkos dolgokat.”) úgy értelmezik, hogy az olyan beszéd, amit senki sem ért, még a beszélő sem, és hogy a Szentlélek az, aki erre indítja őket. A titkos dolgokat pedig nem a keresztény misztériumként, a hit misztériumaként (mysterium fidei), azaz Istenre és az ő üdvözítő tevékenységének ismeretére vonatkozó értelmes állításokként, hívek számára megismert valóságként értelmezik, amelynek felfoghatatlansága nem értelmetlen beszédet jelent, hanem olyan dolognak tartják, aminek nem ismerjük az értelmét. Érthetetlen nyelven érthetetlen dolgokat mondanak, és állítják, hogy ez a Szentlélektől jön és Istent dicsőíti meg.

Mivel Ripperger atya állítása a történelemre és az egyházatyák kijelentéseire, illetve az ő magyarázatukra vonatkozó állítás, igazsága könnyedén ellenőrizhető a vonatkozó kommentárok vizsgálatával, amelyeknél rövid vizsgálat alapján is belátható, hogy az egyházatyák között általánosan elterjedt az az értelmezés, amely szerint Szent Pál létező emberi nyelvekről beszél ebben a fejezetben, mert ahogy maga Szent Pál is mondja: „Olyan sokféle nyelv van ezen a világon, és egy sem érthetetlen. Ha tehát nem ismerem a szónak a jelentését, idegen leszek annak, aki beszél, és a beszélő is idegen lesz számomra.”

Például Aranyszájú Szent János az első korintusi levélről szóló beszédében (35. homília) a nyelveken szólást egyértelműen létező emberi nyelveken beszélésként értelmezi, annak értését pedig tolmácsolásnak nevezi, és múltbeli visszaélésként említi azt, ha valakinek a nyelveken szólás és az imádság ajándéka is megvolt, és az értelmük ismerete nélkül használta azokat.

„Ennek megfelelően kérjetek, hogy ne csak a nyelv ajándékát kapjátok, hanem a tolmácsolásét is, hogy mindenki számára hasznossá váljatok, és ne zárjátok el ajándékotokat egyedül magatokba. …Mert ha valaki csak perzsául vagy más idegen nyelven beszél, és nem érti, amit mond, akkor természetesen saját maga számára is barbár lesz ezentúl, nem csak más számára, mert nem érti a hangok jelentését. Mert voltak régen sokan, akiknek az imádság adománya is megvolt a nyelvvel együtt; és imádkoztak, és a nyelv beszélt, imádkoztak akár perzsa, akár latin nyelven, de az értelmük nem tudta, hogy mit beszélnek. Ezért mondta ő is: Ha nyelvvel imádkozom, akkor a lelkem imádkozik, vagyis az ajándék, amely nekem adatott, és amely a nyelvemet mozgatja, de az értelmem terméketlen… Ugyanezt jelenti itt is, hogy mind a nyelv beszéljen, mind az értelem ne legyen tudatlan a kimondottakról. Mert ha ez nem így van, akkor egy másik zavar is lesz.”

A zavar tehát azért támad, mert valaki például perzsa nyelven kezd beszélni egy közösségben, ahol nincs a perzsát értő vagy tolmácsolni tudó társa. (És ugyan mi oka lenne arra a Szentléleknek, hogy pl. Felső-Sófalva karizmatikus csoportjában perzsa dicsőítésre indítsa özv. Kovácsné Kiss Piroskát, amikor még a román nyelvvel is hadilábon állnak? És mi oka lenne arra, hogy értelmetlen nyelven késztesse ugyanerre nevezett özvegyasszonyt vagy bárki mást?) Chrysostomos az 1 Kor 14,18-ban szereplő páli kijelentést, amely arról szól, hogy Pál mindenkinél jobban bírta a nyelveken szólást (πάντων ὑμῶν μᾶλλον γλώσσαις λαλῶ) a zsidóságra és a zsidó nyelvre vonatkoztatja:

„És ezt teszi egy másik helyen is azzal a szándékkal, hogy elvegye a judaizmus előnyeit, és megmutassa, hogy azok ezentúl semmit sem érnek, azzal kezdi, hogy kijelenti, hogy ő maga is fel volt ruházva ezekkel… Így tesz itt is, mondván: Én mindnyájatoknál jobban beszélek nyelveken. Ne dicsekedjetek tehát úgy, mintha csak ti rendelkeznétek az ajándékkal. Mert én is birtoklom azt, sőt jobban, mint ti.”

Szent Ágoston ugyanezt a verset hasonlóképpen létező emberi nyelvek ismereteként értelmezi:

„Ami pedig a “nyelvek különbözőségét” illeti, milyen nyelvek hiányozhattak volna neki, amikor ő maga mondja: “Hálát adok az én Istenemnek, hogy mindnyájatoknál jobban beszélek nyelveken?” (Pelagiusz ellen 32. fejezet)

Ha az egyházatyák és nyomukban a teológusok (ld. a teológusok kilétéről szóló kifejtést a Jelenések megkülönböztetéséről írásban) létező emberi nyelveken szólásként és annak értelmezéseként értették a nyelvek adományát, a hatvanas években katolikusok között előtűnő jelenség valóban idegen a katolikus hagyománytól, tehát Ripperger igazat beszélt.

És ha idegen a katolikus hagyománytól, feltehető a kérdés, hogy miként tűnhetett fel annyi évszázad után? Miért nem indított a Szentlélek a hatvanas évekig legalább nagy szenteket a karizmatikus értelemben vett nyelveken szólásra? Én nem tudok erre ésszerű magyarázatot mondani, amely összhangban lenne a hagyománnyal. Viszont értelmezhetőnek vélem a jelenséget a kontextus alapján.

A katolikus felfogásban a Szentírás nem magyarázza magát, hanem a katolikus hit és szenthagyomány egésze alapján értelmezhető. Látható, hogy a hagyományos értelmezés nem pünkösdistáknak kedvező módon értelmezte ezt a szakaszt, sőt fel sem merült az ilyesmi a huszadik századig az Egyházban, ellentétben a protestánsokkal, ahol a 19. században megjelent ez az értelmezés. És az az igen furcsa dolog fordult elő a hatvanas években, hogy katolikusok vettek át egy katolikus felfogásnak ellentmondó szentírás-értelmezést protestánsoktól. A lázadó nemzedék jelet kívánt. Mert nem az a lázadás, amikor az Isten által kinyilatkoztatott és Egyházban őrzött értelmezésnek szentek sora által hitelesített hagyományával szembefordul egy nemzedék? És jelet követelnek, ráadásul értelemtől elkülönített jelet…

De Szent Ágostonra visszatérve van még egy probléma a karizmatikus felfogással. A lélekről szólva Szent Ágoston éppen a korintusi levél 14. fejezete kapcsán beszél az ember szelleméről, értelméről és lelkéről, ezek jelentéséről és viszonyáról, és azt állítja, hogy a szellem a lélek része:

“A Szentírás ugyanis sokféleképpen és sokféle értelemben tesz említést a szellemről; de azzal kapcsolatban, amiről most beszélünk, és amely által megértést, értelmet és bölcsességet gyakorlunk, mindketten egyetértünk abban, hogy azt “szellemnek” nevezik (és valóban jogosan nevezik), olyan értelemben, hogy az nem az egész lelket foglalja magában, hanem annak egy részét. Ha azonban azt állítod, hogy a lélek nem a szellem, azon az alapon, hogy az értelmet egyértelműen “szellemnek” nevezik, akkor éppúgy tagadhatod, hogy Jákob egész magvát Izraelnek nevezzük, mivel Júdán kívül ugyanezt a megnevezést külön-külön és egyértelműen viselte az akkor Szamariában szerveződött tíz törzs.” (Szt Ágoston: A lélekről. 36. fejezet)

Ez olyan gondolat, amely segíthet megérteni a karizmatikus megközelítés igazi problématikáját, azt, hogy implicit módon ugyan, de ők nem a hagyományos keresztény felfogást vallják az ember lényegéről.

A hagyományos keresztény felfogás mélyebben elsőként Szent Ágoston által artikulált értelmezése szerint az ember test és lélek egysége, a lélek magába foglalja az értelmet, amelynek működéséhez anyagi valóság is tartozik, mintegy összekötő elemként a test és lélek között. De mégsem testi, különben a halállal maga a lélek is megszűnne értelmesnek lenni. Az értelem, azaz az emberi szellem tehát nem lélektől elkülönülő valóság. Ezért a lélekben imádkozás nem jelentheti azt, hogy az értelmünk kimarad belőle. Kimaradhat az értelem lépésről-lépésre haladó tevékenysége, de az imádságban megjelenő hatás értelmes és értelemben jelen lévő. A Szentlélek által adott imádság ugyanis az értelmet megvilágosító adomány: ez által azt kérjük és úgy, amit és ahogy magunktól nem tudnánk megfogalmazni, bár problémáink ismerete és kéréseink akár diffúz módon is megvannak bennünk, vagy olyan erős Istenre irányulás jelenik meg az akaratunkban, amely nem tőlünk származó erősség. Ez tehát megértést és az akarat Istenre irányulását segíti elő. Az akarat pedig az értelem nélkül vak erő, ezért szükséges az értelemnek megvilágosulnia az akarat Szentlélek általi megerősítésekor is. Ha valami mégis az értelmünket megkerülve nyilatkozik meg, azt hagyományosan rossznak tartották: rossz gyakorlatnak, netán betegségnek vagy megszállottságnak, mert ellentmondott az emberségünk helyes működésnek, magának az emberi természetnek.

A karizmatikusok viszont elfogadják a nyelveken való imát annak értelmének emberi ismerete nélkül, tehát feltételezik, hogy helyes működés az értelmet kikerülő ismeretlen, azaz nem emberi nyelveken szólás. Ezzel viszont egy hármasságot feltételeznek az emberben: a test, a lélek és az értelem (szellem) egymástól különböző valóságát. Ez pedig nem keresztény felfogás, hanem annak ellentmondó megközelítés.