A Szent Család imája

Talán mindenki emlékszik olyanra, amikor kutatók megtalálnak egy régi kéziratot valamely könyvtár poros raktáraiban, esetleg egy barlangban, amelyről aztán kiderül, hogy egy elveszettnek hitt ókori szerző, szent vagy teológus hírből vagy még úgysem ismert műve, netán magának a Szentírásnak valamely ókori szövegemléke. Ilyenkor felpezsdül a tudományos élet, nagy az öröm a kutatók között, konferenciákat rendeznek, elemezgetik a megtalált művet. Nos, most egy olyan „felfedezésről” számolok be, amely megörvendeztethet sok Isten arcát kutatót, de aligha rendeznek belőle majd konferenciát, és valószínűleg a tudományos élet sem pezsdül fel miatta. De az öröm mégis nagy lehet.

A felfedezés kontextusához ismét a kedves olvasók emlékeire és tapasztalataira hivatkozom. Talán sokan tapasztalták már meg, hogy milyen a családi közös ima, amely a gyerekek pici korától kezdve naponta zajlik, amelynek mindig van egy „törzsimája”, amelyet a gyerekek is kívülről fújnak. Olyannyira, hogy még a saját hangjukat és helyüket kereső kamaszok is magától értetődő természetességgel mondják, míg felnőtté válva ki nem repülnek a családi fészekből. Hogy majd aztán ők is továbbvigyék a közös ima szokását és hagyományát az ő családjaikban, így generációkon átívelő gyakorlattá téve azt. Mert mi lenne kézenfekvőbb, mint azt az imát megtanítani gyerekeiknek, amelyet ők is mondtak és szerettek gyerekként.

Ezeknek az imáknak van egy érdekes vonása: szóbeli ima lévén mélyen beleivódnak az imádkozókba, a bennük „szocializálódó” pici gyerekbe, aki felnőttként is emlékszik azokra, álmából felébresztve is el tudja mondani, szülőként pedig változatlan formában adja tovább. Ezek az imák természetesen tükröznek ugyan egy kicsinyek számára érthető és megélhető gyermeki nyelvezetet, attitűdöt, de teológiailag mégis rendben vannak. És felfedezhető bennük az emberi, de szent hagyomány – mondhatni a szent liturgikus hagyomány – másik jellemzője is: az ilyen imákat változatlan formában adják tovább a generációk között, hogy aztán ritkán mégis megtörténjék a kiegészítésük, javításuk egy-egy hitben elmélyültebb, szentebb „hagyományozó”, azaz szülő révén. De minden ilyen imahagyomány elkezdődött valamely szent ősnél, nem?

Talán ennek a jelenségnek mélyen emberi természethez idomuló jellegét belátva mindenki számára elképzelhető, hogy ez valószínűleg így működött a Szentcsalád esetében is. Milyen jó lenne ismerni azt az imát, amelyet a Szentcsalád, Szent József, a Szűzanya és a kis Jézus imádkozott esténként együtt, ugye?

A „felfedezés” egy ezzel kapcsolatos légből kapott állítás: szerintem ismerjük ezt az imát. Mert Krisztus Urunk maga tanította meg tanítványainak, továbbadva azt a családi hagyományt, amelyben maga is felnőtt. Mert igen, ez az ima a Miatyánk. Merész állítás, nem? De vajon teljesen kizárt, hogy ez így lenne?

Talán másnak is jutott eszébe, hogy vajon miként beszélhetett a Szűzanya Jézusnak azokról a történésekről, amelyeket nemrég ünnepeltünk Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepén. Hogyan szólhatott neki arról, hogy az általa tisztelt, és joggal atyának nevezett Szent József mellett, pontosabban fölötte van az igazi Atyja? Nem úgy, hogy az Atyád, aki a Mennyben van?

És nem tükrözheti a Szűzanya, a „szent hagyományozó” mélyebb teológiai megértését és tapasztalatát az Atya többes szám első személyhez tartozóként, Mi Atyánk-ként való megszólítása? Mert a Szűzanya gyermeke nem egy földi atyától származik, hanem a mennyei Atya fia. És ez az Atya nem csak Jézusnak, hanem teremtő és gondviselő Istenként minden embernek atyja, még akkor is, ha az ószövetségben nem megszokott az Isten atyaként megszólítása. Nehéz elképzelni, hogy minden korok legnagyobb teológusa, a szemlélődés, az elmélkedés példaképe, aki „egésszé rakta össze magában mindazt, amit korábban hallott, és amit jelenleg hallott és látott”, felismerte volna, hogy Isten mindannyiunk mennyei Atyja? Hiszen már a Magnificatban is Isten gyermekének nevezi Izraelt. Nem úgy tűnik, mintha az ő Istenről egésszé összerakott tudása jelennék meg a Miatyánk többi sorában is? Az ószövetségi nép tapasztalatát fogalmazza meg Isten nevének szentségéről, a Szent Név megdicsőítésének szükségességéről – ismét ahogy már a Magnificatban is szentnek mondja az Ő nevét. Vagy a mindennapi kenyér, amelyről Isten már a pusztában is csak aznap, azaz „ma” gondoskodott. Az Ő szent akaratának keresésének szükségessége, amely akarat „kifürkészésére” Mózest küldték a zsidók a hegyre. Mert tudták, hogy a szent akaratnak meg kell valósulnia. És a zsoltárossal együtt vágyniuk kellett Isten arcát megtalálni, az ő szent akaratát teljesíteni, ahogy a Miatyánk is kéri. És vajon Mária ne tudta volna, hogy a mennyben tökéletesen megvalósul ez az akarat? Hiszen ő találkozott személyesen az angyallal, aki a mennyei Atya üzenetét hozta neki, teljesítve az Ő akaratát. Nem gondolkodott vajon azon, hogy az angyal léte és fényessége éppen az Isten akaratához való tökéletes hozzásimulásából következik, és ne vágyott volna arra, hogy ez az angyali rend jellemezze a földet is? Hogy eljöjjön az Isten országa, amelynek megvalósult ígéretét méhében hordozta? Ne ismerte volna fel, hogy amint az egy Atya gyerekeinek egyéni bűnei összetartoznak az őellenük elkövetett bűnökkel, úgy ezek megbocsátása és elengedése is összetartozik? És azok, akik bűn nélküliként vállalták a szenvedést a bűnösökért, szeretetből ne imádkoztak volna a mennyei Atyához Józseffel együtt, hogy „bocsásd meg vétkeinket”?

És vajon az Ige, aki nem pusztán arra rendelte Máriát, hogy emberségében anyja legyen, hanem az ő egész életét bekapcsolta saját megváltói művének és életének misztériumaiba, ne gondoskodott volna örök idők óta arról, hogy mindezekről megvilágosodjon a kegyelemmel teljes? És hogyne történt volna meg ez a megvilágosodás, ha Mária számára Isten ószövetségi művei, aztán pedig maga Jézus a szemlélődés kiapadhatatlan forrása volt? És Mária, a családi ima szent hagyományozója hogyan tehette volna meg, hogy ne a felismert igazságnak megfelelő imát tanítsa Szent Fiának?

Jézus nemcsak Atyjának, hanem anyjának is engedelmes és szerető fia volt mindhalálig. Hogyne adta volna hát tovább saját testvéreinek és barátainak azt, amit ettől az édesanyától tanult, akit egész Egyháza anyjává rendelt? Hogyne részesítette volna a fogadott fiakat a Szent Család hagyományában?

És mindezeket megfontolva hogyne lennénk hálásak ezért az anyáért és ezért az imáért? És hogyne lángolna szívünk, és hogyne ébredne benne erős akarat jobban hozzásimulni ennek az Atyának szent és igaz parancsához?