Válasz nemes Parsifalnak

Írásaimban igyekszem nem eltérni a fő csapásiránytól, hogy befogadható terjedelműek maradjanak, hogy így legalább a méret nagyjából rendben legyen, de aztán vannak dugók, amelyeket valaki gyanútlanul kihúz, így a mellékszálak is menthetetlenül kiáradnak. Ez történt Parsifal kommentje nyomán is: egy darabig küzdöttem, hogy a válasz komment-replika méretű maradjon, de aztán bedobtam a gyeplőt. Parsifal a hibás!

Íme Parsifal kommentje:

„A gonoszság titka, és a rombolás fia már közöttünk él, és élt már Szent Pál alatt. Nem más, mint az Antikrisztus, Bar Abbász (az [ördög]”atya” fia), akit szabadon bocsátottak. Minden isten- és egyházellenes mozgalom mögött ő áll a háttérben, sátáni hatalommal. Amíg a “katekhón”, vagyis az Oltáriszentségben közöttünk lévő Krisztus itt van, nem képes teljesen kifejteni hatását, és a nyílt hatalmát megvalósítani, ezért csak az általa közvetlenül, vagy közvetetten vezérelt epigonjai (pl. Mohamed, Robespierre, Sztalin) értek el kisebb, vagy nagyobb uralmat.”

A gondolatok a katekhón Oltáriszentséggel való azonosításán kezdtek áradni, mert bár nem tartom valószínűnek ezt az azonosságot, hogy tagadhatnék meg bármi jót minden jó szerzőjétől? Azon kívül némi kiegészítéssel és módosítással el is fogadható ebből valami.

Így az a furcsa helyzet állt elő, hogy nem merem egyértelműen cáfolni Parsifal állítását, de minden további nélkül egyértelműen tévesnek vagy részigazságnak merem mondani sok egyházatya által vallott elképzelést a visszatartó mibenlétére vonatkozóan. És amikor tévesnek mondom az egyházatyák elképzelését, nem okosabbnak, végképp nem szentebbnek állítom magam. A bátorságom pusztán abból adódik, hogy az ő elképzeléseik olyan általuk nem ismert jövőre vonatkoztak, amelynek általuk valószínűnek tartott menete számunkra immár történelem által bizonyított tévedés.

Azzal a gondolattal ugyanis, hogy az Oltáriszentség lenne a visszatartó, az egyházatyáknál én nem találkoztam (Domina Signi et Ancilla Patrologiae a Sancto Andrea, kérem javítson ki, ha tévednék, Hieronymus Latinus Barcensis pedig bocsásson meg a rustica latinitas culinarisért :), az viszont gyakori, már-már általános elképzelés közöttük, hogy a Római Birodalom a visszatartó.

A gondolat már Tertulliánusznál feltűnik, aki beszél a császárért való ima és közbenjárás gyakorlatáról és annak szükségességéről, de a Római Birodalomért való könyörgésről is. Azért van szükség erre az imára „a cézárok jólétéért, sőt a római uralom és az egész császárság stabilitásáért, mert tudjuk, hogy a Római Császárság tartja vissza a mérhetetlen szerencsétlenséget, amely az egész világra leselkedik, és szörnyű csapásokkal fenyeget.” (Apologeticus Adversus Gentes pro Christianis).

Aranyszájú Szent János a második tesszaloniki levél kommentárjában (IV. homília) mondja: „Egyesek azt állítják, hogy ez a Szentlélek kegyelme, mások viszont azt állítják, hogy ez a Római Birodalom. Én teljes mértékben egyetértek az utóbbival.” És hogy ne legyen félreértés, ő tényleg a Római Birodalomra, mint császárságra és nem az átvitt értelemben vett hatalomra gondolt: „De azt is mondta [Pál apostol], hogy ’csak addig fogja tartani, aki most visszatartja, amíg el nem távolítják az útból’ [vagyis azt, aki eddig visszatartotta], és ezt úgy kell érteni, hogy amint a Római Birodalmat végleg “eltávolítják az útból”, eljön az Antikrisztus. És valóban.”

Szent Ágoston említi ezt a véleményt, amelyről azt mondja, hogy „nem abszurd dolog azt hinni, hogy az apostol ezen szavai (…) a Római Birodalomra vonatkoznak”, de beszámol azon véleményekről is, amelyek szerint a visszatartó kifejezés pusztán „csak a gonoszokra és a képmutatókra vonatkozik, akik az Egyházban vannak, amíg el nem érik azt a számot, hogy az Antikrisztusnak egy nagy népet adjanak.”

De számomra legkedvesebb megjegyzése arra vonatkozóan, hogy mire gondolt a költő, amikor a visszatartóról beszélt, a következő: „Őszintén bevallom, nem tudom, mire gondol.” (Isten városa). Itt akár abba is hagyhatnám, mert őszintén megmondom, hogy én sem, de természetesen másokat ez nem tartott vissza az értelmezési kísérletektől.

Küroszi Theodorétosz ismerteti és egyben cáfolja a fenti véleményeket: szerinte nem lehet a Szentlélek, mert „ha a Szentlélek lenne az, aki ellenkezik és visszatart, akkor ez [a katekhón félreállítása] nem következhetne be. Továbbá, nem lehetséges, hogy a Szentlélek teljesen eltűnjék.” De nem lehet a Római Birodalom sem, mert „a Római Birodalmat nem fogja újabb követni”, és ezért „ennek kell lennie a negyedik fenevadnak, amely háborút indít a szentek ellen.”(Interpretatio in epistulam secundam ad Thessalonicenses). Theodorétosz ezek alapján az evangélium hirdetésében látja a visszatartót.

Ez viszont kiegészítés és magyarázat nélkül értelmezhetetlenné tenné a neutrum és masculinum együttes használatát a katekhónra, hacsak nem az evangélium hirdetéseként és az evangélium valamelyik hirdetőjeként értelmezzük. Ebben az esetben viszont melyik lehet a sok közül? Talán belátható, hogy a pápa “korporatív” személyiségként mindenkinél alkalmasabb erre a szerepre.

Ezenkívül mi már látjuk, hogy nem a Római Birodalom volt az utolsó a birodalmak sorában. Ahogy azon egyházatyák sora is folytatódott, akik Theodorétosz után is a Római Birodalomban vélték felfedezni a visszatartót: például Szent Jeromos (CXXI. levél), aki Chrysostomos toposszá vált gondolatát visszhangozza.

De ez a vélemény a Római Birodalom bukása után sem tűnt el, mert a X. században már úgy látták, hogy „ez az idő [a Római Birodalom bukása és eltűnése] azonban még nem jött el, mert bár a Római Birodalom nagyrészt megsemmisült, amíg azonban megmarad a frankok királya, aki fenntartja a Római Birodalmat, és továbbra is kormányoz, a birodalom ereje nem fogyott el teljesen, és fennmarad ezekben a királyokban.” (Adso, Montier-en-Der bencés apátja).

Adso apát értelmezését átvéve azt mondhatnánk, hogy a Római Birodalom, annak örökösei révén csak az utolsó magyar királlyal tűnt el véglegesen. De ez mégsem okozta a törvény nélküli ember fellépését.

A sor folytatódik utána is, de századonként megjelenik néhány olyan kiegészítés is a Római Birodalom mellett, amely már új és továbbvívő elem.

Szent Brúnó, az Istennek igen kedves karthauziak alapítója római helyett keresztény birodalomról beszél, emellett pedig a hit egységét nevezte meg visszatartóként (melegszik, melegszik, közeledünk…): „más szóval a keresztény birodalmat és a hit egységét eltávolítják az útból, azaz eltávolítják a közösségből. Mint ahogyan egy halott embert eltávolítanak az élő emberek közösségéből.” (Expositio in epistulam Pauli secundam ad Thessalonicenses).

Freisingi Ottó a következő évszázadban már említést tesz arról, hogy a visszatartóról szóló páli szavakat sokan úgy értelmezik, „mintha azok a birodalomra, mint a papokra és Róma székhelyére vonatkoznának” (Chronica sive Historia de duabus civitatibus).

A két utolsó kiegészítés azért fontos, mert ugyanabba az irányba mutatnak: mind számolnak azzal, hogy a világi hatalom fontos támogatója az isteni rend érvényesülésének, mert a világi hatalom szolgálja a kereszténységet, mint az isteni törvény földi érvényesülésének biztosítója. Ez a meggyőződés jelentkezett a szentmisében is a nagypénteki könyörgésekben, amelyekben a császárokért mondott könyörgés harmadikként következett az Egyházért, a pápáért és a klérusért mondott után: „Imádkozzunk a mi legkeresztényibb császárunkért is, hogy Urunk és Istenünk minden barbár nemzetet alárendeljen neki, örök békességünkre.” Mert a világi békesség szükséges az evangélium zavartalan hirdetéséhez és az erényes, azaz az üdvösségre vezető élethez.

De az isteni törvény igazi földi megjelenítője a lelki hatalom, az Egyház, amelynek intézményként törvényes képviselői a püspökök és papok, illetve az egész Egyházat korporatíve megjelenítő és képviselő pápaság, maga a pápa, akinek legfőbb feladata a keresztény hit egységének őrzése és az evangélium hirdetésének biztosítása. Ezt az egységet szünteti meg az aposztázia, amely „halott emberként dobta ki” a hitet.

Ha az Eucharisztia lenne a katekhón, akkor jönnie kellene egy időszaknak, amikor teljesen megszűnik a napi áldozat az egész világon: vagy azért, mert megszüntetik, és nem mutatják be, vagy azért, mert nem lesz, aki bemutassa, mert nem lesz pap. Mert minden papot kiirtottak, vagy a hitehagyás miatt nem lesz érvényes áldozat, vagy egyszerűen a szedevakantisták véleménye igaz, mely szerint már nem marad érvényesen felszentelt pap (beleértve az ő papjaikat is…). És bár kétségkívül közel álltunk az első variációhoz a covid miatt, mégsem következett be, például azért, mert sokan nem engedelmeskedtünk az istentelen tiltásoknak, mert vallottuk, hogy a szentmise Isten dicsőségét szolgáló áldozat, amely sosem szűnhet meg a zarándok Egyházban.

Ami miatt mégis lehet jól is értelmezni ezt a Parsifal által feltételezett azonosságot, az az, hogy a hittagadással mégis valamilyen módon bekövetkezik a szentmiseáldozat, így az Oltáriszentség „marginálissá” válása is, abban az értelemben, hogy tömegessé válik az aposztata viszonyulás hozzá. De még ez sem jelenti a teljes megszűnést, mert a pokol kapui nem vehetnek erőt az Egyházon: ezért csak „félreteszik az útból”. Így már emészthető ez az elképzelés, ha nem is tűnik annyira kereknek. Mert én azt remélem, hogy mindig megmarad a szentmise, és az utolsó szentmiseáldozat bemutatása közvetlenül előzi majd meg az Úr érkezését. És ha még jelen is lehetnék azon…

Kommentnek hosszú lett volna, ugye?