Láng, de nem szeretet

A magánkinyilatkoztatások esetén követendő hagyományos eljárásrend a dogma és az erkölcs területén talált bármely súlyos ellentmondás esetén egyértelműen kizártnak vette az isteni eredetet. A korábbi írásban a Kindelmann Károlyné állítólagos magánkinyilatkoztatásainak Kovács Zoltán-féle vizsgálatával foglalkoztam, azon belül is a dogmával ellenkező tárgyi részekkel, azzal, amit a klasszikus szabály szerint először kell vizsgálni egy ilyen jelenségnél. A tartalmi vizsgálat dogmák meletti másik tárgya a hagyományos megfogalmazás szerint az erkölcsökre vonatkozik.

Az erkölcsökre vonatkozó dolgok vizsgálata még nem a kinyilatkoztatásban részesülő személy „erkölcseire” vonatkozik, azaz nem a személy életének és körülményeinek alapos vizsgálatát jelenti. Az erkölcs kifejezés alatt az állítólagos kinyilatkoztatások tartalmában meglévő erkölccsel ellenkező dolgokat, de az Egyház hagyományával, az üdvösséget megcélzó gyakorlatok, megközelítések, sőt az egyházi „tudás”, felfogás egészével vagy annak részeivel ellenkező elemeket is értették. Ebbe tehát beletartoznak a böjtre, böjtölésre, virrasztásra vonatkozó szokások és hagyományok, az erények rendszere, azok működési módjára, összefüggéseire és szükségességére vonatkozó tudás, beleértve az állapotbeli kötelesség teljesítését érintő tanítást és gyakorlatot, a Szentháromságot, szenteket, különösen a Szűzanyát érintő egyházi hagyomány és felfogás egyaránt.

Bár látszólag nem tartozik a tárgyhoz, de mégis érdemes először körüljárni a Kindelmann Károlyné által tapasztalt jelenségek “műfaji” besorolását. Ennek ugyanis nagy jelentősége van a hitelesség megállapításánál. Erdő Péter korábbi írásban idézett kispesti beszédében erre vonatkozóan ez hangzott el:

“Ezek az üzenetek Erzsébet asszony lelkében fogalmazódtak meg, bennük ő magának az Üdvözítőnek vagy a Boldogságos Szűz Máriának a szándékát ismerte fel. Innen ered az „üzenet” megjelölés, amivel ebben a Lelki Naplóban gyakorta találkozunk“

Ebből a főpásztori megfogalmazásból két dologról értesülhetünk: negatíve arról, hogy voltak kimaradó „üzenetek”, amelyekre nem vonatkozik a jóváhagyás, erről írtam az előző részben, illetve pozitíve arról, hogy milyen típusú jelenségekről van szó Kindelmann Károlyné esetében. Ezek az üzenetek a bíboros szerint Erzsébet asszony „lelkében fogalmazódtak meg” és bennük ő az Üdvözítő és a Boldogságos Szűz Mária „szándékát ismerte fel”.

Ez finom különbségtétel, mert nem azt jelenti, hogy az valóban az Üdvözítő vagy a Szűzanya szándéka lenne, hanem csak azt, hogy Kindelmann Károlyné annak vélte. A „lélekben megfogalmazódás” pedig kellőképpen tág jelentéstartalommal bírhat, amely nem elegendő a pontos meghatározáshoz, ezért is érdekes a mariológus Kovács Zoltán szakvéleménye a jelenségek besorolását illetően.

Ő tágabban allocutio cordis-ként azonosítja ezeket, közelebbről pedig a „locutiónak nem a hallóérzékre ható formájával, hanem azzal, mely az értelem és a képzelőerő síkján csapódik le Erzsébet asszony pszichéjében”. (Szakvélemény, 138) Lehetséges, hogy ő mindkét féle lokúciót felfedezni vélte szakértőként Erzsébet asszonynál, így ez egy összefoglaló megállapítás, de az is lehetséges, hogy ez pusztán egy elnagyolt besorolás, mert Kovács valamilyen okból nem tartja fontosnak ezek megkülönböztetését. Pedig ennek igen fontos következményei vannak az üzenetek hitelességének megítélésekor.

Az értelmi lokúcióknál Keresztes Szent János nyomán hagyományosan három típust különböztetnek meg. Mindegyikkel mutatnak látszólagos rokonságot Kindelmann Károlyné élményei, de a rokonság csak látszólagos.

A szukcesszív lokúciók a leginkább beszélgetésszerűek, mert azok nem egy pillanat alatt bekövetkező és intuitív megvilágosodást jelentenek, hanem azt, hogy Isten egymást követő beszédekben, okfejtéseken keresztül strukturálja a lelket. Az okfejtés alatt kifejezetten értelemre ható, azt megvilágosító érvek, „információk” értendők. Mivel azonban ezek Istentől származnak, nem lehet tévedés a lényegükben vagy az elvekben; ha a lényegen kívüli dolgokban van is tévedés, az az emberi értelem saját működésének, meglévő fogalmainak következménye, de az ilyen részletek sosem érintik a közlés igazságát. Isten nem szokta természetfölötti beavatkozással helyesbíteni a lényeget nem érintő emberi tévedéseket, de az értelmi lokúció helyességéről gondoskodik. Erzsébet asszony lokúcióira viszont nem jellemző az ehhez hasonló értelmi érvelések jelenléte, az értelmet megvilágosító tudás átadása, annál inkább a színes és áradó érzelmek. 

Az értelmi lokúciók második típusa a formális, ezek jellemzője az a határozott tapasztalata a részesülőnek, hogy a lokúció egy másik személytől ered, anélkül, hogy hallaná vagy látná azt. Erre hasonlít ugyan Erzsébet asszony esete is, aki saját beszámolója alapján lelke legmélyén érzékelte a Szűzanya vagy Jézus szavait (kivéve a templomi szép férfihangon megszólaló üzenetet, amelyről egy helyen beszámol Begyik Tibor), anélkül, hogy látta volna őket, de míg az Istentől eredő formális lokúciók rövidek és nélkülözik a képzelet hatáskörébe eső „színes” részleteket, Erzsébet asszonyé tele van ilyenekkel, és az üzenetek esetenként előforduló naplóbeli rövidsége nem az üzenet, hanem jellemzően a lejegyzésük rövidrefogásából fakadnak.

Erzsébet asszony hallomásai színesek és érzelemdúsak: az Úr Jézus „hosszan, kedvesen beszélgetni kezdett” (III/183), „kedvesen vigasztalt” (III/196), „panasszal árasztott el” (III/218), „szomorúan felelt” (I/11),  szomorú szeme pillantásáról szólt (I/31, III/218), „Szomorúan panaszkodott” (I/51), sőt, „oly szomorúan és oly esdeklően, szinte könyörgő szavakkal fordult” Kindelmanné felé, panaszkodva, hogy „fenséges lényemen elömlik szomorúságom, sikertelenségem” (II/35); miután egy egész délelőtt nem szólt hozzá Erzsébet asszony, arról beszél, hogy „Ó, milyen szomorúság vett erőt rajtam!” (II/50) stb.  Még érzékletesebb képet tükröz a Szűzanya viselkedése, aki „A szentmisén is szünet nélkül panaszkodott, igen szomorú hangon. Úgy éreztem, kezét tördelte és esdekelt” (I/65), „a Fájdalmas Szűz kimondhatatlan bánatát és szomorú zokogását éreztem lelkem mélyén” (I/37), „És annyira zokogott, hogy alig értettem, mit is mond.” (I/38), „kezét tördelte és esdekelt” és „És esdekelve könyörög tovább” (I/65), a „Szűzanya is nagyon panaszkodott. Szívének bánatát nem szavaival, hanem zokogása által árasztotta rám.” (II/90), „a Szűzanya zokogását éreztem lelkemben.” (III/209), „a Szűzanya elmondta nekem, nem elmondta, ó, ezt nem jól mondtam, zokogva, bánkódva panaszkodott” (IV/27), „Mérhetetlen nagy, szívszaggató zokogását hallottam, de nem egy-két pillanatig, hanem negyed órát. Elfulladt a hangja a zokogástól” (IV/28), „úgy éreztem, mintha a Szűzanya megkönnyebbült volna attól a zokogástól, melyet belém is árasztott” (IV/28).

(Ezekben a megfogalmazásokban tettenérhető az, ami miatt nagyon nehéz olvasni a Naplót. Olyan mértékben érzelgős, vénasszonyos Jézust és Máriát jelenítenek meg, amely az Istennel kapcsolatosan elvárható gravitas (komolyság, súlyosság) szöges ellentétét mutatják, sőt egy túlságosan gyenge asszonyként működő, erényeket nélkülöző Szűzanyát, aki például folyamatos panaszkodással foglal le szentmise alatt valakit)

Az értelmi lokúciók harmadik fajtája, a szubsztanciális lokúció akár performatívnak is nevezhető, mert ebben a kinyilatkoztató véghez is viszi a közölteket a hallomásban részesülőben. Ha például alázatosságra szólít fel, azonnal alázatossá is teszi annak lelkét. És ennél a példánál maradva: a naplóban lejegyzettek szerint Erzsébet asszony számtalan felszólítást kapott az alázatosságra, sőt – erre később még kitérek – megszégyenítéseket is szenvedett el az alázatosság hiánya miatt, esetében tehát szó sem lehetett szubsztanciális lokúcióról. A fentiekben említett példák alapján talán belátható, hogy a színes részletek a képzelet területére tartozóak, ez alapján pedig ezen jelenségek Kovács Zoltán nagyvonalú ítéletével szemben nem az értelmi, hanem a képzeleti lokúciók közé sorolhatóak. A képzeletben észlelt szavak akár alvás közben, akár ébrenlétben előfordulhatnak, és mindkettőre található példa a naplóban.

Erzsébet asszony lokúcióinak képzeleti besorolását a kétségekkel teli időszakai is megerősítik, a naplóban több ilyenről olvashatunk. Ez azért árulkodó jel, mert értelmi lokúcióknál sem közben, sem utólag nincs kétely a fogadóban abban a tekintetben, hogy a jelenség nem tőle származott, tehát nem vádolhatja magát sem joggal, sem jogtalanul „szerzőséggel”, vagy akár hazugsággal. Erzsébet asszony viszont gyakran rohamszerű „kísértéseket” szenved, amelynek során hazudozónak nevezi magát, aki csak beképzelte, kitalálta az üzeneteket: „Lelkem békéjét addig nem tudom megszerezni, míg rettenetes hazugságaimat vissza nem vonom, de erre képtelen vagyok. A kevélység útját járom. Minden szó vádol, melyet eddig kimondtam vagy leírtam. Nem tudom azokat visszavonni. Meg vagyok fosztva akaratomtól.” (II/53), „Engem az ördög szállt meg. Azért nem tudok a hazugságról lemondani.” (II/55); „És ha hazugság, amit én leírtam és továbbadtam?” (II/58); „belátom téves hazugságomat ( II/59). „mindinkább erőt vett rajtam az a tudat, hogy eddigi életem csupa képzelődés és hazugság” (III/208), „Állandóan az az érzésem, hogy ő (az aktuális gyóntatója) gyenge hozzám, és rám hagyja hazug képzelődésemet” (uo.); „ő nem veszi észre hazugságaimat” (III/209); „Bebizonyított tények hazugságaim” (III/210); „Mert ez az állandó sok hazugság kárhozatba visz.” (III/232) „Tépelődésemben ugyanaz a meglátásom, hogy fel kell hagynom minden hazugságommal és meg kell semmisítenem azokat. S elhatároztam, hogy soha többé egy betűt sem írok le.” (III/232); „én hazugsággal és képzelődéseimmel megbántom az Úr Jézust” (III/235).

Mivel az értelmi lokúciók az értelem által közvetlenül érzékelt szavak, ez egy olyan tevékenység, amely ahhoz hasonlít, ahogyan az angyalok gondolatokat közölnek egymással. Az ördögnek nincs hatalmában értelmi lokúciót produkálni, mivel nem tud közvetlenül az emberi értelemre hatni. Ha tehát értelmi lokúcióról lenne szó Erzsébet asszonynál, kizárható lenne az ördögi eredet. A képzeletbeli lokúciók esetén viszont nem annyira vidám a helyzet, mert azok származhatnak az Istentől, a sátántól és magától az embertől is, ezért alapos vizsgálatuk, megkülönböztetésük szükséges. Ennek módszere kiterjed a lokúciók tartalmi vizsgálatára, amelyek még ha rendben is vannak, szükséges a lélekben kiváltott hatások vizsgálata.

A tartalmi vizsgálat erkölcsre vonatkozó részéhez visszatérve néhány olyan terület látszik, amelyre érdemes kitérni: ilyen például az üzenetekben ígért „kegyelmi hatások” feltételéül szabott kegyes művek, a böjt, virrasztás, szentségimádás, illetve ezek viszonya az állapotbéli kötelességek teljesítéséről szóló egyházi hagyományhoz.

„Minden csütörtökön és pénteken kenyéren és vízen böjtölj, és ezt ajánld fel a tizenkét papi lélekért. Mind a két napon négy-négy órát tölts el szent színem előtt, és különösen engesztelj az Engem ért sok bántalomért. A pénteki napon tizenkét órától három óráig imádd Szent Testemet és Szent Véremet, mely kiontatott az egész világ bűneiért. A pénteki böjtöt úgy tartsd meg, hogy Szent Testem keresztről való levétele idejéig – ez egy különös kegyelmekkel járó áldozatválla lás. Tedd meg ezt, leánykám! /És úgy esdekelt felém./ Vállald ezt magadra tizenkét héten át, azért a tizenkét papi lélekért, akik legalkalmasabbak lesznek terveim keresztülvitelére.”(I/24) (1962. március 4–7.)

Ez az a bizonyos tizenkét hetes böjt, amit először Erzsébet asszonynak, majd a kiválasztott lelkeknek, végül mindenkinek el kellene elvégeznie. Ezekhez ekkor még nem kapcsolódott ígéret, a kiválasztott papi lelkekért volt rá szükség („ajánlják fel a tizenkét papi lélekért addig, míg ügyünk célt nem ér”). Ennek végzésére „Tizenkét lelket kell még beszervezni” „világi férfiakból és tizenkét pedagógust, akik vállalják a csütörtöki és pénteki imádást és engesztelést. (I/25)

Az erkölcs szempontjából vizsgálva ez súlyos dolog, mert itt isteni közbelépésre történik meghirdetése olyan gyakorlatnak, amely egyrészt az Egyház hatáskörébe tartozna (böjti fegyelem), tehát maga Jézus nem tartja tiszteletben az általa rendelt „jogköröket”, másrészt ellenkezik az Egyház hagyományaival a bűnbánati, engesztelési gyakorlatok tekintetében. Ezek a követelmények ugyanis nem hasonlíthatók az egyéb, Egyház által hitelesített magánkinyilatkoztatások bűnbánatra való felhívásához: a bűnbánat tartására mindig, mindenhol és mindenki kötelezett, de a különös önmegtagadások általános elrendelése ellenkezik az okosság erényével. A böjtnek ugyanis még szokásos mértékben való gyakorlása is prudenciális kérdés: betegekre, utazókra, gyerekekre, idősekre, nehéz fizikai munkát végzőkre hagyományosan nem vonatkozik, a szokásoson felüli extra önmegtagadások viszont különösen is az okosság által meghatározandók. Az okosság ugyanis az az erény, amely a kívánt jó cél eléréséhez szükséges megfelelő eszközöket tudja rendelni, ebben a felhívásban viszont nincs nyoma a prudenciának. Az előzőekben említetteken kívül azért sem, mert az ilyen extra önmegtagadások végzése veszélyezteti az állapotbeli kötelességek teljesítését, ellenkezik az igazságossággal, a mértékletességgel. A prudencia hiánya minden morális erény hiányát, alacsony foka pedig minden morális erény alacsony fokát feltételezi, mert az okosság a vezérlő erény a morális erények között, ha az nincs, semmi más morális erény sincs.

Persze gyakori eset, hogy a szentségre törekvőknél lelki fejlődésük kezdeti szakaszában, az alacsony fokban meglévő okosság miatt túlzásokba esnek önmegtagadások terén. De Erzsébet asszony esetében maga Jézus vagy a Szűzanya kéri ezt a túlzást, így ha az üzenet természetfeletti eredetű lenne, azt kellene feltételeznünk, hogy Jézus vagy a Szűzanya nem rendelkeznek az okosság erényével, ami blaszfémikus állítás lenne. Márpedig az állítólagos üzenetadó ilyeneket művelt, „kérlelő hangon”, mintha szándékosan hajszolta volna a látnokot a pusztulás felé:

„’Fokozd áldozatvállalásodat! Ne kérdezd hogyan, légy találékony!’ Én erre a kérésére kilenc napig csak kenyeret, vizet és kevés gyümölcsöt vettem magamhoz. Mikor másodszor is kért, a vizet is megtagadtam magamtól több napon át. Ez a rettentő melegben igen nehezemre esett.”(I/82)

És ezek után, talán nem merőben váratlan módon, a következő napokban betegeskedéssel töltötte az időt Erzsébet asszony: „Beteg voltam. Napokig nem tudtam virrasztani, annyira el voltam gyengülve, és ehhez még hozzájárult a nagy nyári meleg is. Alig volt jártányi erőm.” (I/83)

A túlzott önsanyargatásról hagyományosan azt tanította az Egyház, hogy az rossz ómen az állítólagos magánkinyilatkoztatásban részesülőknél a hitelesség tekintetében. Erről írja Royo Marin domonkos atya a korábbi cikkben idézett művében:

„A túlzott nélkülözések, amelyek a test kimerüléséhez és az érzéki képességek gyengüléséhez vezetnek, mindenféle illúziókat kelthetnek, amelyeket tévesen természetfeletti oknak tulajdonítanak. A hosszú ideig tartó böjtölés vagy a végletekig vitt testi vezeklés annyira kiélesíti a képzelet és az emlékezet tevékenységét, hogy az egyén könnyen eljut arra a pontra, amikor az álmok és illúziók világát valóságnak veszi. Meg kell jegyezni, hogy a mérsékelt böjt jótékony hatással bír a képzelet és az emlékezet működésére és az értelem aktivitására, de amint a test és annak szerves erői meggyengülnek, a megismerés érzéki képességei kikerülnek az értelem ellenőrzése alól, és az egyént az álomképek világába taszítják.” (Royo Marin, 574)

Mintha ez köszönne vissza Erzsébet asszonynál is, mert az egyik legfurább történés a Naplóban éppen egy ilyen, betegség állapotában túlzásba vitt önsanyargatás, a csütörtöki böjt után esett meg. Ekkor “Jézus, látva kínos erőlködésemet, édes szavaira méltatott: „Tudod, mivel nagyon kimerültünk mind a ketten, együnk valami kis meleget.” Én egy kevés rántott levest főztem. A meleg leves után valóban jobban lettem. Evés közben kedvesen áradozott, amit kevés szóban, de sok érzésben nyilvánított ki: „Ugye, most erőre kaptunk mind a ketten?” (III/147) Őrület, hogy mire nem képes egy kis rántott leves, kedvesen áradozóvá, csacsogó érzelművé teszi Jézust…

De még ha más nem is végzett ilyen túlzó önmegtagadást, annak a kérdésnek megválaszolásához, hogy mennyire ellenkezik az állapotbeli kötelességekkel az üzenetekből körvonalazódó általános engesztelő gyakorlat, elegendő feltennünk a kérdést: vajon hány pap, hány családapa (világi férfi), hány pedagógus tudná megtenni az országból, hogy tizenkét héten keresztül, minden csütörtökön és pénteken szigorú böjtöt tartson, és déltől három-négy órát töltsön az Oltáriszentség imádásában, úgy, hogy mindeközben zavartalanul teljesíteni tudja az állapotbeli kötelességeit, ahogy azt Erzsébet asszony kinyilatkoztatója kérte tőlük? Ha viszont nem tudja teljesíteni ezen kötelességeit, mit ér az ilyen engesztelés, és mit árul el a sugalmazó kilétéről? És ezek a kérdések a korszak kontextusában vizsgálva még inkább súlyosak, mert a zsinat előtti böjti fegyelem része volt az évnegyedes böjtök (kántorböjt) tartása, amely negyedévente egyszer szerda, péntek és szombat napokra írt elő megtartóztatást vagy böjtöt. És az ebbe beékelt csütörtöki nappal négy naposra duzzadó, és két szigorú böjtnél is keményebb kenyéren és vízen böjtölés nem enyhíti az ügy megítélését.

Ebben pedig joggal ismerhetjük fel a magánkinyilatkoztatásokat hiteltelenítő tartalmi tényezők közül a “lehetetlen előírását” is: mert ha a kinyilatkoztatás valami teljesíteni lehetetlent kíván, az a nem isteni eredet bizonyítéka.

Az üzenetekből egyébként úgy tűnik, hogy az állítólagos kinyilatkoztatók nem sokra tartják az állapotbeli kötelességek teljesítését az extra ájtatossági vagy önmegtagadási gyakorlatokkal szemben. Nem pusztán azért, mert a túlhajtott böjt és virrasztás elgyengüléshez vezetett Erzsébet asszonynál, hanem azért is, mert Erzsébet asszony állítása szerint több alkalommal a Szűzanya vagy Jézus okozta a kötelességeinek elmulasztását. Egy alkalommal a Szűzanya szóval tartotta és lekötötte a gondolatait, ezért nem tudta a gyerekeinek elvinni a szükséges élelmiszereket:

„Aznap egész nap olyan lelkiállapotban voltam, hogy alig tudtam magamról valamit. Írtam a Szent Szűz közléseit. Szombati nap volt, és csak este tíz óra felé ébredtem annak tudatára, mi is van velem. Akkor jöttem rá, hogy sem kenyeret, sem tojást nem hoztam, amivel a gyermekeim megbíztak.” (II/38)

Más alkalommal az éjjeli virrasztás miatt elaludt Erzsébet asszony, és nem tudta teljesíteni a harangozó betegsége miatt korábban magára vállalt harangozást, állítása szerint azért, mert az ördög megverte. Utána viszont merőben furcsa módon elaludt. Nyilván nem vagyunk egyformák, de ha az ördög fizikailag bántalmazna engem az éjszaka közepén, aligha tudnék elaludni hajnalig, ahogy neki sikerült:

„A mi templomunkban, mivel a sekrestyés nővér beteg, a hat órai harangozást én vállaltam el. El lehet képzelni ijedtségemet. Mire a templomba értem, már a roráténak is vége volt. Szomorúan panaszkodtam a Szűzanyának, hogy az ördög elvert, és nem tudtam felkelni.”(I/45)

Megint más alkalommal maga Jézus tartotta vissza állapotbeli kötelessége teljesítésétől, azzal, hogy az első meghallgatott reggeli mise után a másodikra is ott marasztalta:

„Egy alkalommal a hét órai szentmisén el akartam köszönni Tőle. Ő így szólt: „Miért köszönsz el? Hát nem együtt járunk?” És még így szólt hozzám szelíd, marasztaló hangon: „Ne menj el! Miért sietsz úgy?” /Én kertemben gyomlálni akartam, mert igen alkalmas idő volt./ Ő így szólt újra: „Ejnye, a következő szentmiseáldozaton nem akarsz részt venni?” (I/99)

A jelek szerint az állítólagos Jézus különösen nem szívlelte a kerti munkákat, mert más alkalommal ez történt:

„Szép idő volt. Én az ősszel elmaradt kerti munkát végeztem. Közben dél felé járt az idő. Arra gondoltam, nem hagyom abba a munkát, hanem majd kötényem zsebébe teszem kenyeremet, és munka közben elfogyasztom. Gondolataimba az Úr Jézus szólt bele: „És akkor hogy imádkozod el az asztali imát, és hogy hívsz meg Engem vendégnek? Mondd, ha vendég jön hozzád, a zsebedből fogod kínálni, és munka közben fogadod a vendéget?” Szavai igen megdöbbentettek. Abbahagytam a munkát a kertben” (IV/10)

Az állítólagos Szűzanya pedig a házimunkát nem szerette, és ráadásul a gyóntató határozott utasításának figyelmen kívül hagyására is készteti Erzsébet asszonyt:

“Még ilyen lelkiállapotban voltam, amikor a szentmiséről hazajöttem családomhoz és házimunkához kezdtem. Munkám közben a Szűzanya sürgetett, hogy menjek el és sürgessem szent ügyét. Én annyira zavarban voltam, olyan, eddig még soha nem érzett ellenállás kezdett gyötörni emiatt, hogy ez vajon a Szent Szűz hangja-e? Nem az én képzelgésemnek estem-e áldozatául? Ez tudniillik azért merült fel
bennem, mert a két nappal ezelőtt történt szentgyónásom után, amikor lelkiatyámnak átadtam a Szent Szűz újabb kérését, mely ismét sürgető volt, ő azt válaszolta, ne menjek a püspök atyához, ő majd vállalja a Szent Szűz előtt a felelősséget. Ha a Szűzanyának sürgős, intézkedjen. Én várjam meg, ha a püspök atya Kertvárosba jön, akkor szóljak neki. Erre lelkiatyámnak azt válaszoltam, igen, én teljesen alávetem magam mindannak, amit ő mond, és semmit sem teszek az ő parancsa és engedelme nélkül…. a Szűzanya közben tovább sürgetett: „Menj sürgősen!”… Ez egy nem várt utasítás volt. De én még mindig nem tudtam magam elhatározásra bírni. … De a sürgetés sokkal erősebb volt, semhogy ellene tudtam volna állni. Abbahagytam házimunkámat, és sietve az esperes atyához mentem.”(II/120)

De a böjtökre visszatérve még a Napló későbbi részében (1980-ban) is érkezik új kinyilatkoztatás, amely szintén felvet kérdéseket: (A Szűzanya) „Azt kérte, hogy a papság, az Istennek szentelt személyek és a világiak az egész világon tartsák meg hétfői napon a szigorú böjtöt, mely kenyér és víz legyen. Napjában többször is ehetnek.” (IV/27), de „aki a böjtöt rendszeresen megtartja, annak elegendő este hat óráig megtartania!”

Tehát nem pusztán konkrét böjtöket és egy még újabb böjti napot kér mindenkitől a Szűzanya az egyházi hagyománytól idegen és azzal ellenkező módon, hanem a szigorú böjt fogalmát is újraértelmezi. És hát honnan is vehetne mintát a kinyilatkoztató, mint a démoni Mohamed követőitől, az alkonyatig tartó ramadáni böjtből, nem? De még ennél sem állt meg a szigorú böjt úraértelmezésében:

„A böjtre vonatkozóan a Szűzanya (további) közlése és figyelmeztetése: Ne koplaljunk, hanem bőségesen fogyasszunk kenyeret és vizet!” (IV/28)

Mindezt 1981-ben, két évtizeddel a böjtök kezdete után! Vajon miért nem tetszett ezt korábban közölni? Mert ha a kinyilatkoztató következetes lett volna, és a kezdetektől ilyen értelemben kérte volna a böjtölést, talán Erzsébet asszony gyomra nem ment volna tönkre, Zselepszky Fábián OCD sem “terebélyesedett” volna el, sőt, talán az ÁEH “útlevél-csodájától” megtévesztett és “hívővé” vált Kosztolányi István biblikus professzor sem halt volna meg a tizenkéthetes böjt megtartását követően Prudencia úrhölgy negatív dicsőségére.

Az Egyház kihagyása az új böjti napok elrendelésében, a prudencia hiányáról árulkodó üzenetek és gyakorlatok, a böjt újraértelmezése és az állapotbeli kötelességek elmulasztására irányuló késztetéseket tartalmazó üzenetek mind a lokúciók erkölcsre vonatkozó, tartalmilag vizsgálandó részei közé tartoznak. Egy-egy ilyen elem a hagyományos értelmezés szerint önmagában is a dogmával ellenkező kijelentések súlyával azonosan ítélendő meg, azaz egy is elégséges az üzenetek nem isteni eredetének bizonyítására. És akkor még nem kerültek szóba azok a megaláztatások sem, amelyeket Erzsébet asszonynak kellett elviselnie Jézustól és a Szűzanyától a kiválasztott tizenkét papi lélek felkutatása során, amikor hamis ígéretek és téves utasítások alapján ment üzeneteivel egyik paptól a másikig. Mert ezekből az derül ki, hogy az üzenetek állítólagos Szűzanyája és Jézusa nem lát problémát Erzsébet asszony félrevezetésében és áltatásában, amit lehetetlen feltételezni az igazi Szűzanyáról és Jézusról.

A fentiek alapján talán azt kellett volna inkább kijelentenie Kovács Zoltánnak a szakvéleményében, hogy a Napló vizsgálata során megállapítható: constat de non supernaturalitate. Mert ez még mindig enyhébb megállapítás, mint az, amire sok jel alapján következtetnünk kellene. Mert a képzeleti lokúciók lehetséges három forrásából az istenit kizárva csak a sátán, vagy maga a látnok lehet az üzenetek szerzője. De nehéz elképzelni olyan valakit, akivel ennyire durván gonoszul játszana a saját képzelete, mint amennyire Erzsébet asszony esetében láthatjuk, könnyen elképzelhető viszont az, hogy az emberi nem ősellensége valóban képes és hajlandó erre.