A kézbe áldozás bűn

Az Egyház magától Krisztustól kapott hatalmat a bűnök megbocsátására, és ezen hatalmát a felszentelt püspökök és papok révén gyakorolja. De az Egyház nem kapott hatalmat arra, hogy az isteni kinyilatkoztatásban a maga Isten által bűnnek minősítetteket valamilyen megfontolásból nem bűnnek nyilvánítsa. Ilyen hatalma ezért egyetlen püspöknek, sőt magának a pápának sincs. Ha valaki közülük mégis ilyen hatalmat vindikálna magának, bűnt követne el, ahogy az is, aki ilyen bűnös cselekedetben követné őt, akár egyetértve vele, akár csak engedelmeskedve neki.

Ahogy az ószövetség papjai nem voltak jogosultak maguk által csiholt vagy más idegen tűzzel áldozatot bemutatni, hanem csak az Isten által lángra lobbantott tüzet őrizni, és azzal áldozatot bemutatni, ugyanúgy az újszövetség papjai is az áthagyományozott isteni kinyilatkoztatást, a kapott hitletéteményt kötelesek hűségesen őrizni, mert csak így lehet a kinyilatkoztató Istenhez hűségesnek maradni. És ha mégis idegen tűzhöz folyamodnak, azaz elszakadnak az Egyház hagyományától, nem őrzik sérülésmentesen a hitet, netán elferdítik az Egyház tanítását, ugyanarra a büntetésre méltók, amiben Nádábnak és Ábihunak volt része: áldozatukat Isten förtelmes szentségtörésnek tartja és tűz fogja megemészteni őket (Lev 10,2).

Amikor VI. Pál pápa megengedte, hogy a Szentszékhez forduló püspöki karok engedményként bevezethessék a kézbe áldozást, ellentmondott az élő, és megszegése esetén kiközösítéssel szankcionált szenthagyománynak. És intézkedésével VI. Pál a rossz döntések mintapéldáját mutatta be: megkérdezte a kézbe áldozásról a világ püspökeit, majd miután döntő többségük úgy nyilatkozott, hogy nem szabad megengedni, a pápa leírta mindezt, kiegészítette azzal, hogy ez a gyakorlat a valóságos jelenlétbe vetett hit csökkenéséhez vezet, majd egy záró bekezdésben mégis megengedte. Mintha mindent megtett volna annak érdekében, hogy mindenki számára egyértelmű legyen: nem szabad engedelmeskedni ennek az intézkedésének.

De az alapvető probléma ezzel mégis az, hogy a pápának nem volt joga és hatalma meghozni ezt a döntést. Mert ez nem egyházfegyelmi kérdés volt, hanem egy engedetlen és szentségtörő gyakorlat pusztán emberi és rossz rendezése érdekében hozott, kinyilatkoztatást kikezdő intézkedés, ami ellenkezik azzal, amit maga Isten mondott. Mert nem felszentelt kezekkel érinteni a szentet a kinyilatkoztatásból megismert büntetést érdemlő szentségtörés. Persze elhiszem, hogy annak, aki erre azt mondja, hogy a nyelve legalább annyira nem szent, mint a keze, valóban szentségtelen nyelve is van, de ez nem írja felül Isten rendelkezését: ha az ószövetségben fel nem szentelt érintette a frigyládát, azonnal meghalt (2Sám 6,6). Mert az Úr szava ebben is igaz: „Megmutatom szentségemet azokon, akik hozzám közelítenek, s dicsőnek bizonyulok az egész nép előtt.” (Lev 10,3)

És aki erre azt merészelné mondani, hogy „á, az csak az ószövetség”, meg aztán „mi köze a frigyládának az Oltáriszentséghez”, az olvassa csak tovább az idézett Sámuel könyvét. Minden katolikus tudja, ha máshonnan nem, hát a loretói litániából, hogy a frigyláda a Szűzanyát is jelképezi, de ebben a könyvben azt láthatjuk, hogy az Egyház nem a kisujjából szívta a hasonlatot.

Mert ahogy a frigyláda Júdea hegyvidékére utazott (2Sám 6,1-11), úgy ment fel Mária is Erzsébethez a hegyek közé (Lk 1,39), ahogy Dávid papnak öltözve táncolt a frigyláda előtt (2Sám 6,14), úgy ujjongott fel Mária előtt örömében a papi családból származó Keresztelő Szent János anyja méhében, ahogy Dávid örömében felkiáltott a frigyláda érkezésekor (2Sám 6,9;15), úgy kiáltott fel Erzsébet is „hangos kiáltással” (Lk 1,42), ahogy a frigyláda Obed-Edomban maradt három hónapig (2Sám 6,11), úgy maradt Mária is Erzsébetnél három hónapig (Lk1,56).

De legfőképpen: ahogy a frigyládában Isten kőbe vésett igéje, egy vödör mennyei manna, valamint Áron papságát bizonyító kivirágzott bot volt, úgy a Frigynek Szent Szekrényében maga az örök Ige volt, az örök Főpap, a Mennyei Kenyér. És ahogy a frigyláda visszatért Jeruzsálembe és a Templomban kinyilvánult Isten dicsősége, úgy az előképéhez hasonlóan Mária is elvitte Jézust Jeruzsálembe, hogy a Templomban nyilvánuljon meg Isten dicsősége.

És ha látjuk, hogy az előkép illetéktelen érintése azonnali halált érdemelt, Isten pedig gondoskodott arról, hogy annyi ezer év után is értesüljünk erről a Szentírásból, miből gondoljuk, hogy az igazi, nem előkép, hanem örök SZENTSÉG illetéktelen érintése nem ilyen büntetést érdemlő bűn?

És vajon, ha Mózes mégis megengedte volna, nem lett volna tán bűn? (Persze nem adekvát dolog ilyen kérdést feltenni, hiszen Mózes szent és istenfélő ember volt…). Ugye, hogy elképzelhetetlen lett volna ilyesmi? De akkor miért gondoljuk, hogy csak azért, mert a pápa illetéktelen érintést engedélyezett, bár nem volt hatalma rá, megszűnt bűnnek lenni az, amit Isten nyilvánított bűnnek? És miből gondoljuk, hogy csak azért, mert eltelt néhány ezer év Óza halála óta, bármi megváltozott volna Isten viszonyulásában az illetéktelen érintésekhez? Istenben, „akinél nincs változás, sem árnyéka a változandóságnak”? (Jak 1,17)

De, hogy az újszövetségi példára áhítozó „felnőtt keresztények” is megnyugvást nyerjenek: amikor feltámadása után Krisztus megjelent Mária Magdolnának, azt mondta neki: „Ne érints engem, mert még nem mentem fel az Atyához” (Jn 20,17). Majd szintén még mennybemenetele előtt Tamásnak viszont ezt: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő!” Pedig még mindig nem ment fel a mennybe. Tehát nem a mennybemenetel megtörténte vagy hiánya az oka az érintés tiltásának: Mária Magdolna és Tamás apostol közötti érintést lehetővé tevő különbség a felszenteltség volt: az utolsó vacsorán Jézus, az Egyház – minden katolikus számára hittel követendő – tanítása szerint a vételre és ismétlésre való felszólítással pappá szentelte az apostolokat. Ők tehát nem illetéktelenül érintették kézzel az Úr testét. Ezért, ha valaki az apostolok példájára hivatkozik a hívek kézbe áldozásának alátámasztására, csak a béka alatti pincéhez konvergáló nem szent egyszerűségét vagy igen nagy impietas-át villogtatja, különösen, ha Horváth Árpád Sj-hez hasonlóan netán még úgy is véli, hogy a nyelvreáldozás kizárólagosságának “nincs semmiféle biblikus alapja”. Mert van biblikus alapja, ezenkívül nem véletlenül mondta a trienti zsinat apostoli hagyománynak a kizárólag pap megszentelt kezétől kiszolgáltatott szentáldozást.

Liberálisék egyik kedves elképzelése az, hogy a megfelelő lelkület felmentést ad a kézbevétel tilalma alól. („Én a legnagyobb tisztelettel fogadom tenyeremen, mint trónuson” – no ja, és imazsámolyod is rozsdás szöggel kivert cserépléc, ugye?…). De Óza a frigyláda lezuhanásától félve jóindulattal és talán ösztönösen érintette meg a frigyládát, de jószándéka ellenére bűnt követett el, tehát Isten érintést tiltó parancsának megsértése objektív bűn, ami halált érdemelt.

Miből gondoljuk, hogy ha nagy áhítatot érzünk, netán még ujjongva is énekeljük közben valamely aktuális katolikus slágert, az nembűnné teszi a bűnt? Vagy ha bőszen azt írjuk, hogy “ugyan kérem, ne gondoljuk már, hogy Isten annyira pitiáner lenne, hogy ettől függne az általa teremtett világ és benne a mi üdvösségünk!”, ahogy a nevezett atya tette, miért gondoljuk, hogy véleményünknek bármiféle relevanciája lenne a kinyilatkoztatással szemben? Értem én, hogy ő nem tudja elképzelni azt, hogy ezen is múlhat az üdvösségünk, de ez csak akkor bírna bármiféle jelentőséggel, ha ő lenne az isten. De nem ő az. Márpedig Isten kinyilatkoztatta, hogy mit tart bűnnek, és a nem felszentelt általi érintése a frigyládának ilyen volt.

A liberális katolikusok szívesen hivatkoznak a kézbeáldozás ókori példáira is. Szeretik azt állítani, hogy a konstantinápolyi zsinat végleges döntése a klerikalizmus váratlan megnyilvánulása, amely ellenkezik az ősegyház gyakorlatával, mintha a hetedik vagy kilencedik századig nyoma sem lett volna annak, hogy nem tartotta helyesnek az Egyház a kézbeáldozást. Pedig ha Szent Sixtus pápa, Szent Péter hatodik utóda már a második század elején még azt is megtiltotta laikusoknak, hogy a szent edényekhez érjenek (ld. Decretum 70.), mennyire tűnik valószínűnek, hogy ne ugyanez a tilalom vonatkozott volna a szent edények tartalmára? (Különösen, mert liberális katolikusok fülében oly szépen csengő indoklást is fűzött hozzá, „hogy elbizakodottságukon feldühödve az Úr dögvésszel ne sújtsa népét” – „Óh, de Famulus, Isten nem büntet csapásokkal!” – No, ja, nem ritkán büntet csapásokkal, ahogy volt szíves tájékoztatni bennünket az ószövetség könyvei révén).

Az ószövetségi rituális előírásokban megismerhető isteni szándék nem szűnt meg a megváltással, mert ahogy maga Krisztus mondta: „Hamarabb ér véget ég és föld, mint hogy egyetlen vessző is elvesszen a törvényből”. És el nem vesző vessző például az is, amit Mózes törvényeiben a tudatlanságból elkövetett bűnökről tudhatunk meg: azt, hogy nem teszi őket meg nem történtté a tudatlanság (ld. Lev 4-5), különben nem lett volna szükséges egy egész fejezeten keresztül részletezett engesztelő áldozat miattuk. Ahogy a „szertartások ellen elkövetett” bűnökért is, és azért „ha elvesz valamit az Úrnak szentelt dolgokból” (Lev 5,14). A liturgikus reformmal mindent elvettek az Úrtól rendelt, neki tetsző és neki szentelt szertartásokból, a kézbeáldozással pedig feltették a pontot művükre.

Amikor a pápa szakított a hagyománnyal, vétett a hit ellen, mert nem őrzője volt annak, hanem megrontója. És mindazok, akik vak engedelmességgel követték, szintén vétettek a hit ellen. Az ariánus eretnekség idején a katolikus hívek füle szentebbnek bizonyult a klérus nyelvénél, de a vatikáni zsinat környékén apáink ugyanolyan gyenge hitűek voltak, mint pásztoraik: a bűnös vak engedelmességet vélték követendőnek, különösen mert kedvükre való volt az “enyhítés és lazítás”, és inkább tűrték el az eretnekségek és istentelenségek terjedését, minthogy elveszítsék kényelmüket, és megvédjék a hitet. Pedig, ha ők felálltak volna, nem lennénk ma ebben a helyzetben. De Isten segítségével még pótolhatjuk a mulasztást.

Ezért, ha eddig papként az egyházi előírások miatt, a püspöktől való félelemből, jobb meggyőződésünk ellenére áldoztattunk kézbe, azonnal fejezzük be, és tartsunk bűnbánatot. Ha hívőként eddig kézbe áldoztunk, azonnal fejezzük be, és tartsunk bűnbánatot. Követeljük a papoktól a kézbeáldozás szentségtörő gyakorlatának megszüntetését, mondjuk el ismerőseinknek, hogy a kézbeáldozás bűn. És minél nagyobb a felhorkanás a jebuziták és egyéb hitetlenek körében, annál erősebben terjesszük.

Hogy azt gondolom-e, hogy ettől bármi is változni fog? Igen. Öt évvel ezelőtt alig lehetett térden nyelvre áldozót látni. Ma már nem szokatlan látvány, és egyre kevésbé lesz az. Igyekezzünk elérni, hogy az ellenkezője váljék szokatlan, tűrhetetlen és szégyellnivaló gyakorlattá. Mert az. (Csak azt nem tudom, hogy lesz-e még időnk bűnbánatot tartani…)

Időnként úgy tűnik, hogy a sátánisták nagyobb hittel rendelkeznek, mint sok katolikus. Mert ők Oltáriszentséget igyekeznek rabolni (és igen, ebben nagymértékben segíti őket a kézbeáldoztatás szentségtelen gyakorlata!), hogy meggyalázhassák, sok katolikus pedig úgy veszi kézbe, hullatja morzsáit és tapossa az Oltáriszentséget, mintha nem lenne holnap, és azt állítja, hogy mindeközben roppantmód tiszteli az Urat.

A sátánistáké nem igazi hit, és ezt éppen abból lehet látni, ahogy bánnak az Úr testével. Miért gondolnánk hát, hogy az, aki az Isten által szentségtörő bűnnek mondott gyakorlathoz ragaszkodik, ugyanazt hiszi, mint mi? Ha valaki szereti az Urat, nem akar parancsai ellen tenni. Ha mégis így tesz, nem igazán szereti őt, függetlenül attól, hogy mit mond közben. De ha – immár nem tudatlanságból, mert erről egyre többen gondoskodunk – mégis kitart egy szentségtörő gyakorlat mellett, abból nem csak a szeretet hiányzik az Úr iránt, hanem a katolikus hit is. Ezért ősi katolikus hagyomány szerint meg kell tagadni a kommuniót vele. Ezért kell kerülni az olyan templomokat is, ahol megátalkodott vagy gyáva módon kézbe áldoztatnak, különben rosszabbat érdemlünk, mint az ószövetségi szentségtörők.

Hogy hú, de nagyon szélsőséges vagyok? Igen, ez a fajta szélsőségesség igen ősi és megszakítás nélküli katolikus, apostoli hagyomány. Mert a huszadik századig még imádkozni is tilos volt eretnekekkel, nemhogy áldozatukon résztvenni.

Ezért fordulhatott elő az ariánus válság alatt, hogy amikor a szamoszataiak nyakába ariánus püspököt ültettek, ő pedig elment a közfürdőbe, senki sem akart vele együtt lubickolni. Sőt, miután távozott a fürdőből, még a medence vizét is kicserélték, nehogy az eretnekség sunyi módon megfertőzze őket. Amikor pedig szintén ariánus utóda átment a város főterén és szamarának lábához hozzáért az ott játszó gyerekek labdája, azok nagy sivalkodással égették el azt.

Szent Vazul beszámolója szerint 372 körül Kappadóciában „a szent dolgokat meggyalázták, az igazhitű laikusok pedig elkerülik a templomokat, mint az istentelenség iskoláit, és elvonulva emelik imára kezeiket, sóhajtásokkal és könnyekkel a mennybéli Úrhoz.” (Ep. 92)

És mindez folytatódott még négy év múlva is, amikor ugyancsak Szent Vazul ezt írta: „A dolgok idáig fajultak: az emberek elhagyták templomaikat, és a sivatagokban gyülekeznek – szánalmas látvány; asszonyok és gyermekek, öregek és egyéb gyengék, nyomorultul küzdenek a szabadban, a tél legbőségesebb esőzései, hóviharai, szelei és fagyai közepette; és nyáron ismét a tűző nap alatt. Ennek vetik alá magukat, mert nem akarnak részt venni a gonosz ariánus kovászban.” (Ep. 242)

Következő levelében pedig ezt írta: „Csak egyetlen vétséget büntetnek szigorúan, – atyáink hagyományainak pontos betartását. Emiatt a jámborokat elűzik országaikból, és sivatagokba hurcolják őket.”

És bár reménytelennek tűnt a helyzetük, néhány év múlva mégis összeomlott az arianizmus, és az összes általuk megszentségtelenített templom ismét az igaz hitűeké lett. Mert Isten a történelem ura.

A pápa illetéktelen engedélye nem nyilváníthatja jónak a bűnt: nincs rá hatalma. Az ő hatalma nem abszolút, őt is köti a hit, a szenthagyomány. Ha pedig mégis a hit és a hagyomány ellen cselekszik, tilos abban követni. Ragaszkodni kell „atyáink hagyományainak pontos betartásához”, még akkor is, ha emiatt sivatagba kényszerülünk. Különben mitől lennénk katolikusok?

Lehet vitatni az írás stílusát, értékeléseit és “jóslatait”, nyilván meg is teszik majd. Egy dolog viszont nem fog megtörténni: nem lesz felhozva ellene a lényege, azaz az Oltáriszentség és az ószövetségi előképekkel kapcsolatos isteni kinyilatkoztatás közötti valós összefüggést tagadó valid érv. Harag és fogaknak csikorgatása lesz, érv nem. Mert nincs ilyen érv.

Éppen ezért ez az írás tükör, nem a szerző okosságából, hanem a kinyilatkoztató Isten irgalmából, amely miatt minden olvasó szembesülhet az istenfélelem meglétéről saját magában, annak fokáról vagy hiányáról.

De, bár az ószövetségi törvényből egyértelmű, hogy az illetéktelen érintés halált érdemlő bűn, ez az írás mégsem a nyilvánvaló büntetés miatt tükre az istenfélelemnek. A félelmet Aquinói Szent Tamás úgy határozza meg, hogy az a jövőben elkerülhetetlenül bekövetkező rossz miatti szomorúság, és ez a meghatározás igaz az istenfélelemre is. De az istenfélelemben nem a büntetés az, amitől félünk, ez pusztán szolgai félelem lenne, ami kezdetnek nem rossz, de messze van még az istenfélelemtől. Az istenfélelem “tárgya” ugyanis mi magunk vagyunk: attól félünk, hogy a végtelenül jó és szerető Istent megbánthatjuk. És joggal félünk ettől, hiszen az Egyház katolikus hittel vallani szükséges tanítása szerint kegyelem nélkül rövid ideig sem tudjuk elkerülni a bűnt. És mekkora vakmerőség tudva és akarva megbántani azt, aki megvonhatja éltető kegyelmét?

Mivel az ószövetségi előképekben megnyilvánuló isteni szándék megismerhető, és abból egyértelműen tudhatjuk, hogy a kézbe áldozás megsérti Isten szentségét, mindaz, akiben megvan az istenfélelem, már Isten megbántásának némi valószínűsége miatt is szükségszerűen tartózkodni fog a kézbe áldozástól. Akiben viszont nincs istenfélelem, az evidens ismeretek ellenére sem fog változtatni gyakorlatán. Mert az ilyen gyakorlata nem istenfélelemből származik, így nem is akar változtatni azon, ami csökkenti és meg is szünteti az istenfélelmet, ezáltal a lélek halálát okozza: hiszen nem féli Istent, azaz nem fél attól, hogy megbántja őt.

De ha valaki látja ugyan az érvek súlyát, sejti is, hogy igaz lehet, bár nem érzi át teljesen, kitartóan kezdjen imádkozni a Frigynek Szent Szekrényéhez, az Irgalmasság Anyjához, hogy esdje ki számára az istenfélelem kegyelmét, mert ő a szép szeretet és az istenfélelem anyja (Sir 24,24): Ő megteheti és meg is teszi, ha alázattal kérjük.