Chad Ripperger: Az ősi liturgia lelkisége (II.)

Az újdonság lelki falánkságot szül. A lelki falánkság alatt azt a lelki hibát értjük, amely által az ember gyönyörködni vágyik és csak az Isten által küldött testi és lelki vigasztalásokkal foglalkozik, ahelyett, hogy a vigasztalásokat a szentebbé válás eszközeként használná fel. A lelki falánkság akkor fordul elő, amikor az emberek azért tesznek lelki vagy vallásos dolgokat, mert valamilyen vigaszt vagy örömöt merítenek belőlük, és így az öröm, nem pedig Isten válik a cselekedet céljává. Az újdonságok azért szülnek lelki falánkságot, mert az emberek hajlamosak azt gondolni, hogy az újabb mindig jobb, és így minden új dolog valami új örömöt hoz számukra. Itt láthatjuk, hogy az újdonságok könnyen válhatnak az emberek szórakoztatójává, de ennek az a veszélye, hogy akadályozzák a lelki fejlődésünket azáltal, hogy arra késztetnek, hogy ne Istenre figyeljünk, hanem az új, vágyainkat kielégítő dolgokhoz ragaszkodjunk. Minden szentéletű lelki író figyelmeztet arra, hogy a lelki falánkság nagyon veszélyes a lelki életre.

Az ősi rítus valójában három szinten pusztítja el a lelki falánkságot. Először is, a csend teljessége megszünteti a beszéd utáni vágyat. Tény, hogy egyesek szeretik a szóbeli imát, mert a beszédből – egy degenerált hatvanas-hetvenes évekbeli kifejezést használva – “lelki mámor” fakad. Másodszor, az ismétlés biztosítja, hogy a kívánságok, amelyek állandóan valami újat akarnak, ne legyenek kielégítve. Egy szellemi valóságnak ismétlése olyan, amit intellektuális szinten értékelünk, nem pedig a kívánságok szintjén. A vágyunk megunhatja, ha ugyanazt a dolgot tapasztaljuk; az intellektus viszont minden egyes alkalommal, amikor találkozik vele, képes meglátni a dolog értékét. Harmadszor, egy bizonyos öröm származik abból, ha valamit irányíthatunk. Ez a másik oka annak, hogy miért az Egyháznak kell rögzítenie vagy meghatároznia a rítust, és nem nekünk. Mert amennyiben a szertartást a mi választásunk határozza meg a lehetőségek közül, és nem az Egyház egyetemes törvényei, bizonyos örömöt érzünk amiatt, hogy mi irányítunk. De ezzel egy lelki jót természetes vágyainknak rendelünk alá.

Ráadásul, bár ez nem része magának az újabb rítusoknak, az azokban alkalmazott zenei formák némelyikét inkább a zenéből származó valamilyen érzéki vagy vágygerjesztő élvezetért használják, mintsem azért, mert hasznosak az elmének és az akaratnak az Istennel való szorosabb egységre vonzása érdekében. Ez ahhoz vezet, hogy az emberek összekeverik az élvezetes élményt Isten tényleges megtapasztalásával. Ez pedig arra készteti az embereket, hogy azt gondolják, hogy az Istennel kapcsolatos hiteles tapasztalatok mindig kellemesek. Bár az örök életben valóban azok lesznek, de ebben az életben az Istennel kapcsolatos tapasztalatok gyakran fáradságosak és rendkívül fájdalmasak számunkra – nem azért, mert Isten valamilyen hiba miatt bánna így velünk, hanem a mi tökéletlenségeink és bűnösségünk miatt, amelyek a fájdalmunkat okozzák. Ahogy Avilai Szent Teréz mondta egyszer: “Istenem, ha így bánsz a barátaiddal, nem csoda, hogy olyan kevesen vannak“.

A lényeg az, hogy a zenének és a szertartás minden más aspektusának arra kell irányulnia, hogy az embereket leszoktassa az érzelmi örömökről és vigasztalásokról, mint lelki életük fő támaszáról. Ezért van az, hogy a gregorián ének, amely az értelemhez és az akarathoz szól, természetszerűleg szüli az imát, amelyet úgy határoznak meg, mint az értelem és a szív Istenhez való felemelését. A gregorián ének nem az érzelmekre vagy a kívánságra apellál, hanem az ének szépsége természetes módon vonz bennünket az isteni igazságok és a szertartás misztériumainak szemlélésébe.

Visszatérve a liturgikus lehetőségekről mondottakhoz: azáltal, hogy az Egyház egyetemes törvényei által előre meghatározott szertartásunk van, elkerülhető, hogy egy személy ráerőltesse a misén részt vevő többi emberre a saját hajlamait és saját lelki életét vagy annak hiányát. Más szóval, elkerülhető, hogy valaki ráerőltesse magát a hívekre, vagy behatoljon a lelki életükbe a saját belső hajlamaiból és lelki életéből fakadó döntéseivel. Mivel az emberek természetüknél fogva különböznek hangulatukban, ezért amikor a szertartás egy egyén vagy akár csak néhány ember termékévé válik, elveszíti lelki vonzerejét a többi ember számára, akik nem feltétlenül osztoznak ugyanabban a hangulatban.

A hagyományos rítus ezzel szemben elkerüli ezt a buktatót azáltal, hogy azt maga a rítus határozza meg. Az ősi szertartás egyik előnye, hogy nem számít, hogy melyik plébániára járunk, mindenhol ugyanaz. Mivel az új rítus választási lehetőségei lehetővé teszik a szertartás partikulárisabbá tételét, az megszűnik katolikus (azaz egyetemes) lenni. Valójában a hipermobilitás korában különösen meggondolatlannak tűnik a rítus megváltoztatása. Erre akkor jöttem rá, amikor Rómában voltam, és olasz nyelvű misén vettem részt. Ha a mise az ősi rítus szerint latinul lett volna, akkor otthon éreztem volna magam a misén; ehelyett az a benyomásom maradt, hogy csupán külső szemlélő vagyok. Ezért van az, hogy a latin és a rögzített szertartás lehetővé teszi, hogy a szentmise egységes legyen: a világ minden országában, minden plébániáján részt lehet venni rajta, és mégis sajátunknak érezhetjük. Bár lehet, hogy nem értjük a homíliát vagy a prédikációt, amikor egy idegen országban vagyunk, mégis ugyanolyan mélységben és buzgalommal tudunk belemerülni a szertartásba, mint az otthoni plébániánkon. Ezzel elkerülhető az a sajnálatos probléma is, hogy az emberek úgymond plébánia-váltogatással próbálnak olyan papot találni, akinek miseválasztási szokásai megfelelnek a saját hajlamuknak.

A latin egyfajta önmegtagadást is biztosít, mivel a szertartás fordítását kiveszi a megkérdőjelezhető ügynökségek kezéből. A befogadó nyelvezet klasszikus példája annak, amit leírtunk: egy kis csoport vágya, hogy saját lelkiségét ráerőltesse mindenki másra. Az inkluzív nyelvezet iránti vágy annak az elvárásnak a megnyilvánulása, hogy a rituálé igazodjon a csoporthoz, és ne fordítva. A latin nyelv aláássa ezt az elképzelést, mert mindenki, ahogy XXIII. János pápa mondja a Veterum Sapientia-ban, egyenlő a latin nyelvvel szemben. A latin egyfajta önmegtagadást kényszerít ránk, mert nem manipulálhatjuk a nyelvet a saját céljaink érdekében. Meghiúsítja a pap hajlamát arra is, hogy ad lib (kívánság szerint), saját személyes hajlamát ráerőltesse a misén résztvevőkre.

A latin, a rögzített rubrikák megfosztanak minket önmagunktól, hogy semmivé válhassunk. Keresztes Szent János gyakran mondta, hogy semmivé kell lennünk, hogy Isten minden lehessen bennünk, vagy Keresztelő Szent János szavai szerint (amit az ősi szertartásra is alkalmazhatunk): “Nekem kisebbednem kell, hogy Ő növekedjen“. Önmagunk megfosztása önmagunktól, amit az ősi szertartás tesz, minden a hiteles lelkiség feltétele.

III. Tökéletesség az erényekben

Ezzel elérkeztünk a következő témához: az erényekben való tökéletességhez. A régi mise, amennyiben megfoszt bennünket önmagunktól, megaláz bennünket. Ez szükséges, hiszen mindannyian szenvedünk a gőgtől. Sőt, azáltal, hogy a régi szertartás nem engedi, hogy mi irányítsuk a szertartást, szelídséget szül, azt az erényt, amely által az ember nem esik túlzásokba a reakcióiban vagy cselekedeteiben. Számtalan történet szól arról, hogy laikusok és papok az új rítuson való részvétel után dühösek lettek, mert a celebráns valamit valahogy tett. A pap nem lehet a mise alatt a harag oka. Azzal, hogy a harag okozójává válik, aláássa a laikusok szelídségét. A rögzített rítus megléte, feltéve, hogy a pap követi a rubrikákat és tisztelettudóan mondja a misét, minimálisra csökkenti annak az esélyét, hogy a pap feldühítse a laikusokat. Ily módon a régi rítus biztosítja a szelídséget.

Az alázatosság az alapvető erénye a vágyódó képességnek, vagyis annak a képességnek bennünk, ami a testi javak kívánására hajlamosít bennünket. Az alázat az az erény, amely révén az ember nem ítéli magát nagyobbnak, mint amilyen. Aquinói Szent Tamás azt mondja, hogy ez az összes többi erény gyökere, és hogy egyetlen más erény sem létezhet nélküle. A régi mise gyökerestül kiűzi a gőgöt, és alázatot szül, mert ez nem a mi cselekedetünk vagy a mi termékünk, hanem Istené. Sőt, azáltal, hogy benne szembesülünk a misztériummal, a számunkra ebben az életben megfejthetetlen dologgal, természetes módon kiváltja bennünk az Istennel szembeni kicsinységünk érzését. Ez viszont mérsékli viselkedésünket, mert olyasvalaki jelenlétében vagyunk, aki “áhítatot” vált ki belőlünk, ami a csodálat vagy tisztelet elsöprő érzését jelenti. Az “áhítat” természetesen arra késztet bennünket, hogy megálljunk, és megvizsgáljuk magunkat annak fényében, ami félelmetes; megragad bennünket, és ezért mérsékli tetteinket. Az ősi szertartás az alázatosságra és a szelídségre vezetéssel  – amelyen az összes többi erény nyugszik – Krisztus szavaira emlékeztet bennünket, aki azt mondta: “Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű“. Más szavakkal: “Az igazsághoz igazodom, nem vagyok gőgös, és nem ítélem magam nagyobbnak, mint amilyen vagyok, nem esek túlzásokba a reakcióimban”. Ez az, amire minden szertartásban vágynunk kell. A szertartásnak szólnia kell hozzánk – nem a saját szavainkkal, hanem Krisztus szavaival. Ily módon az ősi rituálé metaforikusan azt mondhatja: “Tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű“.

Ha egyszer a szelídség és az alázatosság megvan, a vallásosság erénye természetesen következik belőlük. A vallásos tisztelet távolabbról az igazságosság erényéhez, közelebbről a vallásosság erényéhez tartozik, amelyben az ember valamilyen – általában szent – dolog iránt tisztelettel és megbecsüléssel van. Az ősi szertartás segít nekünk tisztelni azokat a dolgokat, amelyek szentek, mert először is alázatosak vagyunk, és felismerjük a szent dolgok nagyságát. Másodszor, az önmegtagadás és az alázatosság lelkületével közeledünk Istenhez, és ebben a tekintetben az ősi rituálé kiemelkedő. A pap ugyanis fejet, térdet hajt, és gyakran megalázkodik az imádságokban, hogy Isten ránézzen cselekedeteire és tetszését lelje bennük.

Az erősséget is tanítja az ősi szertartás, már pusztán azáltal, hogy egyértelmű belőle, hogy ez szellemi harc. Mindjárt az elején, amikor a pap magára veszi az amice-t (vállkendő), elmond egy imát, amelyben az üdvösség sisakját kéri a mi Urunktól, hogy az ördög támadásait le tudja küzdeni. Továbbá, mivel a pap nem egy liturgikus bizottságnak van alávetve, amikor arról dönt, hogy mit kell és mit nem kell tennie, a hagyományos rítus megerősíti a papot, és megerősíti a papi lét férfias aspektusait.

Itt nagyon ajánljuk James McLucas atya cikkét a papság elférfiatlanodásáról (The Latin Mass, 1998 tavasz), amelyben amellett érvel, hogy az újabb szertartások valójában elvették a paptól azokat a dolgokat, amelyek férfiasak: pl. a lelki családjáról való gondoskodást és annak védelmét. Az ősi szertartásban egyedül ő táplálja lelki családját a szentáldozás kiosztásával. Ez azt is jelenti, hogy ő hivatott védeni a szent misztériumokat. Mindazon dolgoknak szisztematikus eltávolítása, amelyek a pap férfias és atyai szerepét hangsúlyozzák, meggyengítette a papságról alkotott képünket. Ráadásul hajlamosak vagyunk azt kapni, amit példaként kínálunk. Ha tehát a papságról egy meggyengült képet állítunk az emberek elé, amelyben kevéssé vagy egyáltalán nincs meg az erősség erénye, akkor számíthatunk arra, hogy a papok gyengék és nőiesek lesznek, és olyan szeminaristákat vonzunk, akik ezt a példát követik. Az erősséget úgy határozzák meg, mint a nehézség leküzdésére való képességet a jó érdekében, és az ősi szertartás módot biztosít a pap számára, hogy a legnagyobb és legnehezebb erénytípusra tegyen szert: az önfegyelemre az önmegtagadáson keresztül.

Az ősi szertartás megóv az igazságosság megsértésétől. Az új Egyházi Törvénykönyv kimondja, hogy a laikusoknak joguk van részt venni a rubrikák szerint elmondott liturgián. De a választási lehetőségek erodálták azt a meggyőződést, hogy a papnak meg kell adnia a népnek, ami jár neki; a mise lefolyása az ő belátására van bízva. Ez arra készteti a papot, hogy azt gondolja, hogy azt tehet, amit csak akar. Bár az egyházi dokumentumok világosan kimondják, hogy ezt nem teheti meg, tény, hogy mindezek a választási lehetőségek feltételezik a “tedd, amit akarsz” implicit elvét. Ezért van az, hogy amikor a szertartás „létrejön” a pap választásaiból, az természetes módon ébreszti fel az igazságosság iránti igényt mindannyiunkban. Mert amikor a pap olyasmit tesz, ami ellentétes a rubrikákkal, vagy szerepel ugyan a rubrikákban, de csak választható opcióként, az azt az érzést kelti az emberekben, hogy a pap nem annyira azzal törődik, hogy mit akar Isten, hanem azzal, hogy ő mit akar, különösen, ha a misén részt vevőnek nem tetszik az adott opció. Végső soron a mise szertartása Istenről szól, és arra kellene törekednie, hogy a legjobb módon adja meg Istennek az Őt megillető tiszteletet. Ez mély igazságérzetből fakad. Az Istennek bemutatott áldozat és a szertartás eme áldozatnak való megfelelése révén felismerjük, hogy Istennel szemben nem követelhetünk igazságosságot, hiszen pusztán teremtmények vagyunk. Ezért a misének Istenről kell szólnia és nem rólunk. Az ősi szertartás segít elfelejteni és elveszíteni önmagunkat azáltal, hogy eleget teszünk az Istennel szembeni igazságosságnak az áldozat révén.

Az ősi rítus hitet, reményt és szeretetet szül. Hitet szül, mert kiemelkedő a katolikus teológia kifejezésében. A hit a hallás révén terjed, és a hitet éppen az ősi szertartás imáiban halljuk. Reményt szül a transzcendens iránti mély érzéke és a transzcendensben való részvételünk miatt. Szeretetet szül, mert segít felismerni, hogy az istentisztelet Istenről szól, nem rólunk. A szeretet Isten és a felebarát szeretete Istenért. Mert, ha szeretjük a felebarátunkat, annak is Isten kedvéért kell történnie. Ezért a szertartás segít nekünk abban, hogy mindent Istenre összpontosítsunk, ezáltal megfelelő irányt adva lelki életünknek. Még ha ez nem is lenne így, az ősi szertartás akkor is szeretetet szül, ha másért nem, legalább azért, mert távol tartja az emberek tökéletlenségét azáltal, hogy elveszi a személy lehetőségét arra, hogy ráerőltesse magát a másikra, és ezáltal elkerüli a haragot, a sértett érzéseket és hasonlókat.

IV. Felemelkedés az imádságban

Az utolsó szempont a felfelé törekvés az imádságban. Már említettük a csendet, amely szükséges ahhoz, hogy felemelkedjünk az ima magaslataira. Míg a szóbeli imához nem szükséges, a mentális imához és az ima többi hét szintjéhez igen. Szent Ágoston azt mondta, hogy senki sem mentheti meg a lelkét, ha nem imádkozik. Nos, tény, hogy a szellemi ima és általában az imádság az elmúlt harminc évben összeomlott a laikusok (és a papság) körében. Az a benyomásom, hogy ez a fejlődés valójában a mise szertartásával függ össze. Most az új rítusban minden a szóbeli ima körül összpontosul, és erősen hangsúlyozzák az ima közösségi aspektusait. Ez arra késztette az embereket, hogy azt higgyék, hogy az imádságnak csak azok a formái bírnak valódi értékkel, amelyek vokálisak és közösségiek. Következésképpen az emberek többé nem imádkoznak egyedül.

Az ősi szertartás viszont valójában az imaéletet segíti elő. A mise alatti csend igazából arra tanítja az embereket, hogy imádkozniuk kell. Az ősi szertartás alatt az ember vagy elvész a szórakozottságban, vagy imádkozik. A mise alatti csend és az imádkozásra való ösztönzés megtanítja az embereket arra, hogy maguktól imádkozzanak. Bár szigorúan véve nem önmagukban imádkoznak, amennyiben imáikat és áldozataikat a pap áldozatához és imájához kell kapcsolniuk, ezek a cselekedetek belsőleg és lelkileg történnek, és így természetesen az imádságnak erre a formájára késztetik őket. Ez az egyik oka annak, hogy a mise ősi rítus szerinti végzése után az emberek természetes módon elmélyültebbek, és hajlamosak utána tovább imádkozni. Ha minden vokálisan és hangosan történik, akkor amint a vokál abbamarad, az emberek azt gondolják, hogy vége van. Nagyon nehéz rávenni azokat az embereket, akik az új rítusú misén vesznek részt, hogy utána imádkozva megfelelő hálaadást végezzenek, mert a vágyaik és a képességeik hozzászoktatták őket a hangos beszédhez.

Az ősi szertartás is ízelítőt ad a mennyországból, hogy úgy mondjam. Mivel az oltár jelzi a profán és a szent, a mennyei és a földi közötti választóvonalat, és a pap felmegy az oltárhoz, hogy áldozatot mutasson be, a hagyományos rítus azt a benyomást erősíti az emberben, mintha a pappal együtt a mennybe vonzanának. Ez a jellemző természetesen vonz bennünket az imádsághoz, és megadja a transzcendens és a természetfeletti iránti érzéket, amely kulcsfontosságú a lelki életben. A szentekre való számos utalás inkább elősegíti az áhítatot, mintsem minimalizálja azt. A latin nyelv a misztérium érzetét kelti. A szertartás szépsége, a környezet, amely magából a szertartásból természetesen következik (például a szertartásra kialakított templomok), az ének – mindezek a dolgok a szemlélődéshez, a felülről való kereséshez vezetnek.

Következtetés

Nyilvánvaló, hogy nem merítettük ki az ősi szertartás összes spirituális aspektusát, de az általunk tárgyalt négy terület azt mutatja, hogy az ősi szertartás és az újabb formák eltérő spirituális jelleggel bírnak. Ha az Egyház biztosítani szeretné a transzcendens érzékét a laikusok számára, ha alázatos és szent papokat akarunk, ha olyan szertartást szeretnénk, amelyet a szeretet vezérel, és ezért kívánságaink és vágyaink középpontjában egyedül Isten áll, akkor vissza kell állítani azt a liturgiát, amelyet maga Isten alakított ki már akkor, amikor Krisztus a földön járt, majd pedig a történelem során a szentek szerető kezei által. Nem elégedhetünk meg egy olyan liturgiával, amely a saját kezünk munkája. Ezért nem vagyok híve annak az elméletnek, hogy egy újabb szertartást kellene létrehoznunk. Isten művét kell visszakapnunk, mert az ősi rítus éppen arra tanít bennünket, hogy nem saját önkifejezésünkre van szükségünk. Nekünk Istenre van szükségünk.

Forrás

Chad Ripperger: Az ősi liturgia lelkisége (II.)” bejegyzéshez 3 hozzászólás

Új írása

  1. “Az utolsó szempont a felfelé törekvés az imádságban. Már említettük a csendet, amely szükséges ahhoz, hogy felemelkedjünk az ima magaslataira. Míg a szóbeli imához nem szükséges, a mentális imához és az ima többi hét szintjéhez igen.”
    Mi az ima hét szintje? Hol lehetne bővebben olvasni róla?

    Kedvelés

      1. Köszönöm!
        Szent Teréz könyveit olvastam, csak nem ugrott be, ott a lakásokat kicsit tágabb értelemben vettem, mint a lelki élet szintjei, ezért nem asszociáltam rá a konkrét imaszintekről. A Csávossy féle könyvet nem ismertem, de beleolvasva kifejezetten hasznosnak tűnik, úgyhogy azt külön is köszönöm.

        Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Create a website or blog at WordPress.com , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: