Katolikus-e Ferenc pápa?

Ezt az írást Claude Beard jegyzi, akiről a nevén kívül egyelőre semmi mást nem találtam. Ez az elemzés egy újabb bizonyíték arra, hogy logika éles fegyver, amely támogatja az igaz hit megőrzését.

A hit megvallása feltétele az Egyházhoz tartozásunknak, katolikus voltunknak.

Mindenki tudja, hogy ez a mondat egy közismert költői kérdés, amire a válasznak az kellene lennie, hogy “Természetesen!”. Ezt a mondatot először 1959-ben jegyezték le, amikor Max Baer Jr. bokszolót megkérdezték, hogy az ellenfele keményen üt-e. Erre ezzel a kérdéssel válaszolt: “Katolikus-e a pápa?

2013 óta azonban ez a mondat sokak számára súlyosabban vetődik fel. Sokan komolyan teszik fel a kérdést, hogy vajon Ferenc katolikus-e. Ezek az aggályok komoly akadályt jelenthetnek azok számára, akik be akarnak lépni az Egyházba – nem is beszélve arról, hogy válságot okozhatnak azok számára, akik már tagjai. Napjainkban egyesek elítélik a hagyományhű kommentátorokat, amiért ilyen dolgokra összpontosítanak, mondván, hogy ezzel elriasztják az embereket a katolikus Egyháztól.

De vajon ez nem csak temetőben való fütyülés? (bátorságot imitáló viselkedés) Nem nyilvánvaló, hogy maga Ferenc a nagy akadálya az evangelizációnak, és az állandósult nagy elrettentő tényező a válaszokat keresők számára?

Aki odafigyel, az tudja, hogy egyre nagyobb az érdeklődés a kereszténység iránt – különösen a 2020 óta történt eseményekből kiábrándult fiatal férfiak körében. Sokan máshol töltött évek után tértek vissza az egyházba – és vannak olyanok is, akik egyáltalán nem keresztény hátterűek, és megkeresztelkednek. De a legtöbb esetben ez a Ferenc által felállított akadály ellenére történik. Olyan ez, mintha egy nagy áradást egy megingó gát tartana vissza. A hullámok átcsapnak felette, de a gát még mindig visszatartja valamennyire a vizet.

Néhányan megdöbbennek Ferenc programjától, amelyben nyilvánvalóan osztozik e világ fejedelmeivel. Vannak, akik Krisztust akarják, de – a Ferenc által jelentett botrány alapján – arra következtetnek, hogy a Katolikus Egyház nem lehet Krisztus egyháza.

Mihez kezdhetünk ebben a helyzetben? Az egyik legfontosabb dolog, amit az evangelizációért és Szent Anyánk, az Egyház felmagasztalásáért tehetünk, hogy átszakítjuk a gátat.

Választ kell adnunk arra a kérdésre, hogy “Ferenc katolikus-e?”.

A katolikus lét követelményei

Egy másik gyakori szólás manapság, hogy “aki egyszer katolikus lett, mindig katolikus marad”.

Mint olyan szólás, amely azt jelenti, hogy nehéz levetni a katolikus neveltetést, vagy hogy az ilyen személyek gyorsan és könnyen visszatérnek a szentségekhez, ez a mondat igaznak tekinthető.

De hamis az Egyházhoz való tényleges tartozásról szóló teológiai kijelentésként.

Ha erre a kérdésre Ferenccel kapcsolatban választ akarunk adni, akkor először is meg kell ismernünk azokat a kritériumokat, amelyek meghatározzák, hogy valaki katolikus-e, a látható Egyház tagja-e, éspedig a valóságban, és nem csak vágyból fakadóan.

Ezek a kritériumok ma már viszonylag ismeretlenek, de XII. Piusz pápa a Mystici Corporis Christi című enciklikájában tekintéllyel tanította őket:

Tulajdonképpen csak azok számítanak az Egyház tagjai közé, akik megkeresztelkedtek és vallják az igaz hitet, és akik nem voltak olyan szerencsétlenek, hogy elszakadjanak a Test egységétől, vagy akiket a törvényes hatóság az elkövetett súlyos bűnök miatt nem zárt ki.

Összefoglalva, az Egyház tagjai azok, akik:

  • megkeresztelkedtek
  • vallják a hitet
  • nem szakadtak el a testtől
  • akiket nem zárt ki törvényes hatóság.

A keresztség az, ami valakit az Egyház tagjává tesz. Ez szükségszerűen megtörténik, kivéve, ha – felnőttek esetében – három olyan dolog történne meg, amely megakadályozza, hogy a keresztségnek ez a hatása érvényesüljön, vagy amely miatt az illető elveszíti korábbi tagságát. Ez a három dolog a következő:

(I) a katolikus hit nyilvános megvallásától való eltávolodás;

(II) a test egységétől és a törvényes tekintélytől való elszakadás;

(III) a római pápa által elrendelt “tökéletes” kiközösítés. (1)

Láthatjuk tehát, hogy az az igaz tanítás, miszerint a keresztség eltörölhetetlen jegyet ad, nem azt jelenti, hogy “aki egyszer katolikussá lett, az mindig katolikus marad”. Analógiaként gondolhatunk a birkán lévő bélyegzőre: ha a birka elveszett, a bélyegző nem viszi vissza egy varázsütésre a juhnyájba, legfeljebb azt mutatja, honnan származik a birka, és hová kell visszatérnie.

XII. Piusz sem a semmiből vette ezeket a kritériumokat. Ezt tanítja többek között Bellarmin Szent Róbert, a Trienti Zsinat katekizmusa és a Firenzei Zsinat is. Könnyű ezeket a kritériumokat fellelni az atyák és a későbbi teológusok tanításában (2) – nem is beszélve a Tradivox sorozat minden katekizmusáról.

Ezek a kritériumok klasszikusak, hagyományosak és biztosak.

Keresztség, egység és kiközösítés

Miután láttuk azokat a kritériumokat, amelyek alapján megítélhetjük, hogy valaki katolikus-e vagy sem, térjünk vissza magához a kérdéshez, amellyel ezt a cikket kezdtük. Vajon Ferenc katolikus-e?

Nos, a csecsemő Jorge Bergoliót 1936 karácsonyán keresztelték meg. Természetesen ez a hagyományos szertartás szerint történt, és a jelenlegi fegyelmi káosz időszaka előtt – így sok mai kereszteléssel ellentétben nincs okunk kételkedni abban, hogy érvényesen megkeresztelték!

Hasonlóképpen bizonyos, hogy soha nem szenvedett tökéletes kiközösítést, tekintve, hogy ilyent egyetlen pápa sem rendelt el vele szemben.

Ezzel a négy kritériumból kettő teljesült. E cikk kedvéért mellőzzük most azt a kérdést, hogy elszakadt-e a test egységétől skizma révén, és vizsgáljuk meg a hitvallás fontos kérdését.

A hitvallás jelentése és fontossága

A hit megvallása a katolikus lét alapvető feltétele.

Legyünk tisztában azzal, hogy a “hitvallás” nem pusztán a szóbeli hitvallás elmondását jelenti, vagy azt, hogy “katolikusnak vallja magát”. Ez a katolikus hit külső megvallását jelenti, és annak kinyilvánítását, hogy az Egyház Tanítóhivatalának aláveti valaki magát.

Az Egyház látható társaság – “a hívek gyülekezete”. Mint ilyen, tagjai láthatóak, és mint ilyenek azonosíthatóak – legalábbis a legtöbb esetben. De ez lehetetlen lenne, ha a tagság kritériumai nem vonatkoznának látható, ellenőrizhető vagy megismerhető dolgokra is.

A keresztség jegye láthatatlan; de maga a rítus látható. A testtől való nyílt elkülönülés látható – az ilyen személyek többé nem “gyülekezetbe tartozók”. Hasonlóképpen a hitvallásnak is láthatónak kell lennie. A hit erénye azonban láthatatlan – kivéve, ha külsőleg megvallják.

Továbbá az Egyház az egység, a szentség, a katolicitás és az apostoliság négy jegyének meglétéről is azonosítható. Az egység jegye többek között azt jelenti, hogy láthatóan egységes a hitben.

Ha azok, akik láthatóan és tudatosan más hitet vallanak, valamilyen módon mégis az Egyház tagjai lennének, akkor ez a hitbeli egység elveszne. Ez azt jelenti: az Egyház többé nem lenne egy test. Nem egy hitet vallana. Nem lenne egységes. Valójában nem is lenne látható: láthatatlan lenne. (3)

De ez nem az az Egyház lenne, amelyet Krisztus alapított. Lehet, hogy meg lehetne találni egy bizonyos struktúrát különböző hivatalos intézményekkel és az Egyházzal való materiális folytonossággal, de ez nem lenne Krisztus Egyháza a klasszikus teológiai kritériumok szerint.

Ez meglehetősen fontos dolog. Annyira alapvető, hogy többé-kevésbé minden hagyományos katekizmusban megtalálható – amint azt a Tradivox-sorozatot még egyszer visszanézve láthatjuk. Nézzük tehát azt a három fő módot, ahogyan a hitet megvalljuk. Ezek a következők:

  • A hétköznapi magatartásunk
  • Nem tagadjuk meg a hitet
  • Bizonyos körülmények között közvetlenül megvalljuk azt.

Hétköznapi magatartásunk

A hitet hétköznapi, szinte magától értetődő módon valljuk meg – például az Egyház előírásait betartva, a hitet mások előtt négyszemközt vagy nyilvánosan megvallva és megvédve, és olyan dolgok által, mint a nyilvános istentiszteletek látogatása és a szentségek vétele, valamint az Oltáriszentség előtti térdelés.

Nem tagadjuk meg a hitet

Talán furcsán hangzik, de úgy is megvallhatjuk a hitet, hogy nem teszünk semmi olyat, ami ellentmondana neki. A hitet azonban sokféleképpen megtagadhatjuk.

A fentieknek megfelelően megtagadhatjuk azt azáltal, hogy megtagadjuk az említett szokványos, mindennapi dolgokat.

Néha azok, akik ezeket a hétköznapi dolgokat elhanyagolják, tudatlanságból vagy egyszerűen lustaságból teszik ezt – és ez nem feltétlenül a hit megtagadását fejezi ki.

Néha azonban az ilyen mulasztások valóban a hit megtagadását valósítják meg: és bizonyos körülmények között ezt a külső szemlélők felismerhetik és megítélhetik.

Ez az általános képesség, hogy megfigyeljük és felismerjük katolikus társainkat – nem utolsósorban azáltal, hogy ők megvallják ugyanazt a hitet -, az Egyház láthatóságának egyik alapvető aspektusa.

Az ilyen megfigyelés nem jogi ítélet: ez csak egy ténymegállapítás vagy ténymegítélés, hasonlóan ahhoz, amikor felismerjük, hogy valaki férfi vagy nő, élő vagy halott, családtag vagy idegen.

Ez nem feltételezi, hogy mindig fel tudjuk ismerni, ki katolikus és ki nem: valóban lehetnek nem egyértelmű esetek, de a szürke létezése nem cáfolja a fekete-fehér létezését.

A legjobbat kell feltételeznünk felebarátunkról. De ahogyan ez nem erkölcsi ítélet valakinek a lelkéről, úgy nem is metafizikai, matematikai bizonyosságot igénylő ítélet. Inkább csak erkölcsi bizonyosságra szólít fel – ami valódi bizonyosság, amely azon alapul, hogy mi az emberi viselkedés normális és racionális módja.

Hogy senki ne kételkedjen mindebben, nézzük meg a huszadik század nagy teológusát, Louis Billot SJ bíborost. Ő még arra is rámutat, hogy ez a képesség, azaz, hogy felismerjük, hogy valaki katolikus-e vagy sem, különösen fontos, amikor törvényes pásztorainknak kell alávetnünk magunkat – mert a legveszélyesebb lenne alávetni magunkat egy nem katolikusnak. A hitvallás tárgyalása után Billot bíboros a következőket mondja:

[Az Egyház] egy olyan társaság, amelynek tagjai még egyénileg is fel kell, hogy ismerjék egymást, különösen azokban a dolgokban, amelyek a juhoknak a pásztorukhoz való alárendeltségével kapcsolatosak. Mert ez a láthatóság bizonyára nem követeli meg azt, hogy egyáltalán ne legyen kétség mindenki esetében, hogy az Egyház tagja-e vagy sem, de elegendő, ha a legtöbbjükről bizonyosság van; és a bizonyosság alatt az erkölcsi bizonyosságot értem, amely a gyakorlatban elegendő az emberek között. (4)

A hit nyílt megtagadása

Nézzünk egy példát: gondoljunk egy prominens egyházi személyre, akinek magánaudienciája van egy újságíró barátjával. E beszélgetés után az újságíró közli a világgal, hogy ez a közéleti személyiség tagadja a pokol létezését. Mondhatjuk, hogy talán az újságíró hazudik vagy téved, az egyházi embernek kedvezve a kétellyel.

De az emberi viselkedés normális módja az lenne, ha az egyházi személy azonnal, világosan és határozottan helyre tenné a dolgokat. Minél magasabb pozícióban van egy ilyen ember, annál fontosabb lenne ez a kötelessége.

De képzeljük el, ha ehelyett egy homályos sajtóközleményben lazán, körülményesen tagadna. Még mindig nem kell elhamarkodott következtetéseket levonni. De képzeljük el, hogy e súlyos botrány után az egyházi ember újabb magánaudienciát ad ennek az újságírónak, és ugyanez történik megint egy másik hitben kötelező dogmával: az újságíró magabiztosan állítja, hogy ennek az egyházi embernek minden barátja tudja róla, hogy tagadja Krisztus istenségét.

És képzeljük el, ha ez újra és újra és újra megtörténik – néha “kijavítva” homályos kijelentésekkel, amelyek inkább kikacsintásnak és bólogatásnak tűnnek – és mindig egy további interjúval.

Ilyen körülmények között nincs-e erkölcsi bizonyosságunk arra nézve, hogy ez az egyházi ember azt akarja, hogy ezek a nézetek így kerüljenek nyilvánosságra és így nyilvánuljanak meg?

Rendkívül bizarr és irracionális viselkedést tulajdonítanánk mindkét érintett félnek, ha más következtetést vonnánk le. De nem vagyunk kötelesek torz magyarázatokat kreálni, hogy ezt az egyházi embert kihúzzuk a csávából. Elméletileg lehetséges, hogy más magyarázat is létezhet. De mi itt a valós? Mi az, ami az emberi viselkedés hétköznapi szabályain alapul?

Az ilyen magyarázatok szem elől tévesztik a lényeget: nem csak az egyházi ember beszámolóban szereplő mondatai vagy hallgatása szorulnak magyarázatra: sokkal inkább minden egyes újabb interjú és audiencia szorul magyarázatra.

Mindenesetre a lényeg a következő: ez az egyházi személy tisztázhatná magát, és úgy dönt, hogy nem teszi azt meg.

“De”- kérdezhetnénk “Köteles-e kihúzni magát a csávából? Talán jó oka van arra, hogy hallgasson! Talán nem tud a vitáról, talán alázatos, vagy talán egyszerűen csak nem ismeri a hitet, és jóhiszeműen téved!”

Ez ismét csak újabb felesleges mellébeszélés.

De igen, kötelessége, hogy – legalábbis bizonyos körülmények között – tisztázza magát.

A hit közvetlen megvallása bizonyos körülmények között

Aquinói Szent Tamás tanítja:

Az üdvösséghez nem szükséges, hogy az ember minden időben és minden helyen megvallja a hitét, hanem [szükséges] bizonyos helyeken és bizonyos alkalmakkor – nevezetesen akkor, ha ennek elmulasztásával megfosztanánk Istent a neki járó tisztelettől, vagy felebarátunkat egy olyan szolgálattól, amelyet tartozunk megadni neki.

Például, ha valaki, amikor a hitéről kérdezik, hallgatna, és ezzel elhitetné az emberekkel, hogy hit nélkül való, vagy hogy a hit hamis, vagy ezzel másokat elfordítana a hittől.” (5)

Nem sokat kell hozzáfűzni egy ilyen kijelentéshez, kivéve azt, ami mindenütt megjelenik, a sok szent angol vértanút adó franciaországi Douay-i kollégiumban írt katekizmustól kezdve, egészen az 1917-es Kánonjogi Kódexig, amely kimondja:

Can. 1325: Krisztus hívei kötelesek hitüket megvallani, valahányszor hallgatásuk, kitérésük vagy viselkedésük módja a hit megtagadását, a vallás megvetését, Isten megsértését jelenti vagy a felebarát botránkozását vonja maga után. (6)

Szükséges-e kommentálni ezeket a szövegeket? Hiába érvelünk azzal, hogy az 1917-es kódexet felváltotta az 1983-as. Ez a hit és erkölcs igazsága, amelyet az Egyház egyetemesen tanít, és az 1325. kánon csupán leírja ezt a kötelezettséget, nem pedig létrehozza.

Vannak tehát bizonyos elvek. Térjünk vissza a kérdéshez.

Ferenc vallja-e a hitet?

A fentiek alapján láthatjuk, hogy néhány katolikus dolog időnkénti kijelentése nem elegendő annak bizonyítására, hogy Ferenc vallja a hitet. Az összkép, a “gestalt” vizsgálandó.

A 2022-es évet tekintve is fárasztó lenne felsorolni az összes bizonyítékot arra, hogy Ferenc nem vallja a katolikus hitet, ezért fogalmazzunk röviden.

Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy Ferenc hétköznapi, mindennapi viselkedése számtalan módon mutatja a katolikus hitvallástól való eltérést. A fenti példa a néhai Eugenio Scalfarival való ismételt interjúira utalt.

Ehhez hozzátehetnénk a pachamama szertartások eltűrését és védelmezését – emlékeztetve Aquinói Szent Tamás megállapítására, miszerint, ha valaki “Mahomet sírjánál imádkozna, az hitehagyottnak minősülne“. (7) Ebben a kontextusban semmi különös nincs ebben a sírban – és a Pachamamával való összefüggés nyilvánvaló.

Nem hihiteő tehát azt állítani, hogy Ferenc a hétköznapi cselekedeteiben megvallja a hitet, még akkor sem, ha “néhány katolikus dolgot” tesz – ez egy szofizmus, amelytől X. Szent Piusz óvott (8).

Nem fogjuk felsorolni az összes többi lehetséges példát – e honlap archívumának átnézése elegendő kell, hogy legyen.

De mi a helyzet a többi ponttal: közvetlenül megtagadja a hitet, és nem vallja meg közvetlenül, amikor kellene?

Amoris Laetitia

Nézzük meg az Amoris Laetitia-sagát.

Ferenc 2015-ben hirdette ki az Amoris Laetitia-t. 2016-ban 45 akadémikus írt levelet a bíborosi kollégium dékánjának, azt állítva, hogy ez a dokumentum számos olyan tételt tartalmaz, amelyeket eretneknek vagy más módon tévesnek minősítettek. Ez a levél azt kérte, hogy ezeket a tételeket ítéljék el – nem rosszindulatból, hanem a hit és erkölcs kérdéseivel kapcsolatos tisztázásra irányuló kérésként.

2016. szeptemberében Burke, Caffarra, Brandmüller és Meisner bíborosok öt “dubiát” (kérdést) nyújtott be ezzel a dokumentummal kapcsolatban, és később, amikor nem kaptak választ, nyilvánosságra hozták levelüket. Ez a beadvány arra kérte Ferencet, hogy “oldja fel a bizonytalanságokat és teremtsen egyértelműséget” öt hitbeli és morális kérdésben.

Szintén 2016. szeptemberében a Buenos Aires-i püspökök dokumentumot írtak az Amoris Laetitia végrehajtásáról. Ebben megerősítették, hogy a vitatott passzusok azt jelentik, hogy az elvált és újraházasodott párok bizonyos körülmények között részesülhetnek a bűnbánat és a szentáldozás szentségeiben – anélkül, hogy a helyzetük megváltoztatását megkövetelnék tőlük. Egy magánlevélben – amely később kiszivárgott, majd 2017. júniusában Róma az Acta Apostolica Sedisben kihirdette magával a Buenos Aires-i dokumentummal együtt – Ferenc azt írta:

A dokumentum nagyon jó, és teljesen megmagyarázza az Amoris Laetitia VIII. fejezetének jelentését. Nincs más értelmezés“.

A következő években sok más próbálkozás is történt. Meisner és Caffarra bíborosok 2017-ben meghaltak anélkül, hogy egyenes választ kaptak volna.

De valójában nem is volt szükség válaszra. A fenti levél kihirdetése az Acta-ban már önmagában is válasz volt a dubia-ra: annak ellenére hirdették ki, hogy Ferenc tudott a problémákról, és tudott a tisztázásra irányuló kérésekről. Ez maga a tisztázás.

2017-ben egy eredetileg 62 katolikusból álló csoport “filialis korrekciót” nyújtott be Ferencnek az “eretnekségek terjesztése” miatt, amely kimondta, hogy:

A pápa az Amoris Laetitia című apostoli buzdításával és más, ezzel kapcsolatos szavakkal, tettekkel és mulasztásokkal ténylegesen 7 eretnek álláspontot támogatott a házasságról, az erkölcsi életről és a szentségek vételéről, és hozzájárult ahhoz, hogy ezek az eretnek nézetek elterjedjenek a katolikus egyházban.

2018-ban Peta és Lenga érsek, valamint Schneider püspök “A szentségi házassággal kapcsolatos megváltoztathatatlan igazságok megvallása” című nyilatkozatot adtak ki, nyilvánvalóan a dokumentumban kifejtett gondolatokkal szemben.

2019-ben számos neves pap és tudós nyílt levelet adott ki, amelyben Ferencet “az eretnekség kánoni bűncselekményével” vádolta. Ez a markáns levél kimondta:

Azzal vádoljuk Ferenc pápát, hogy szavai és tettei révén nyilvánosan és kitartóan bizonyította, hogy hisz az alábbi tételekben [ld. a levélben], amelyek ellentmondanak az isteni kinyilatkoztatott igazságnak.

Hét tétel részletezése után a levél megállapítja:

Ferenc pápa nyilvános kijelentései és nyilvános cselekedetei […] a bizonyítékok két formája összefügg. Nyilvános cselekedetei annak megállapítására szolgálnak, hogy az alább felsorolt nyilvános kijelentéseket eretnek értelemben értette.

Arra a kérdésre, hogy Ferenc jóhiszeműen tévedhetett-e, vagy kitartóan ragaszkodik-e ezekhez a pontokhoz, a levél felsorolja különböző képesítéseit, beleértve teológiai tanulmányait, betöltött tudományos pozícióit, és a más hiteles dokumentumok ismeretének bizonyítékait – valamint a dubiákat. A levél zárásaként a következőket írja:

Feltételezhető tehát, hogy eléggé tájékozott a katolikus tanításban ahhoz, hogy tudja, hogy az általa vallott eretnekségek ellentétesek a katolikus tanítással.

Azzal a kéréssel zárul, hogy a világ püspökei nyilvánosan figyelmeztessék Ferencet, “hogy mondjon le az általa vallott eretnekségekről“.

Mondanom sem kell, hogy ez nem történt meg.

Döntő érvek ezek?

1. ellenvetés: A tárgyalt tévedések valóban ellentétesek a hittel?

1. válasz: Az utolsó levél aláírói úgy tűnik, hogy így gondolják, és ezt meggyőzően bizonyítják.

2. ellenvetés: Egyértelmű, hogy eltért a hitvallástól?

2. válasz: Ismétlem, e levél aláírói szerint úgy tűnik, hogy igen.

3. ellenvetés: “A pápa az egyházjog felett áll, és így nem köteles hitvallást tenni, ha a körülmények másként követelnék meg“.

3. válasz: Már láttuk, hogy a hit megvallásának és a hit nem megtagadásának követelménye bizonyos körülmények között nem a kánonjogból származik. Ez nem kánonjogi kérdés – ez a valóság kérdése, az, ami a dolgok természetéből fakad.

Továbbá ennek az ellenvetésnek nincs is értelme. A római pápa tanítása az egész Egyház számára a hit közeli szabálya, és a pápa közvetlen és püspöki joghatósággal rendelkezik minden keresztény felett. Az I. vatikáni zsinat közvetlenül azt tanítja, hogy az Egyház minden tagjának “… kötelessége alávetni magát ennek a hatalomnak a hierarchikus alávetettség és az igaz engedelmesség által, és ez nemcsak a hit és erkölcs kérdésében, hanem azokban is, amelyek az Egyház fegyelmét és kormányzását érintik az egész világon.

Amikor Szent Péterre ruházta a primátust, Krisztus Urunk azt parancsolta neki: “Legeltesd bárányaimat, legeltesd juhaimat“. Az utolsó vacsorán Urunk azt mondta neki: “De imádkoztam érted, nehogy megfogyatkozz a hitedben. Amikor megtérsz, te erősíted majd meg testvéreidet.” Abszurd lenne azt gondolni, hogy a római pápa a joghatósági elsőbbsége miatt nem köteles támogatni és megerősíteni alattvalóit a hit megvallásában, ha súlyos kétségek merülnek fel. Ha valakinek kötelessége lehet ilyen körülmények között a hitet megvallani, az éppen a római pápa.

És figyeljük meg azt is, hogy ez az ellenvetés a vitatott fő állítást elismeri. Elismeri a probléma létezését, és elismeri, hogy bárki másnak ebben a helyzetben kötelessége lenne közvetlenül megvallani a hitet – csak éppen Ferencnek nem az. Más szóval az ellenvetés a következő: “A dolgok természetéből fakadó hétköznapi valóság nem vonatkozik Ferencre, mert ő a pápa“.

Ha valamit lehet “a római pápai előjogok inflálódásának” nevezni, akkor az ez.

4. ellenvetés:Ferencnek fontosabb dolga is van annál, mint hogy a konzervatívok és tradicionalisták soraiban lévő csőcseléknek válaszoljon. Nem köteles válaszolni – sem az ilyen személyeknek, sem a bosszantó vagy hamis panaszoknak -, így hallgatásából nem lehet következtetéseket levonni.”

4. válasz: Először is, valóban hallgatott? Lehet, hogy nem közvetlenül válaszolt – de válaszolt.

Aztán az, hogy a tiszteletreméltó katolikusok ezen ismételt aggályait “bosszantónak” vagy “hamisnak” nevezi, az éppen a kérdéses állítás igazát feltételezi.

Továbbá, mint fentebb láttuk, a római pápának nincs fontosabb dolga, mint megerősíteni a testvéreket a hitben. Ferenc a fentiekkel szembeni hallgatásával megerősíti a kérdéses tételekkel való egyetértését, és igazolja az ellene felhozott vádakat. Ezt megerősíti a pártfogó cselekedeteivel is, mint például a Buenos Aires-i püspököknek írt levelével.

5. ellenvetés:Nem, a hallgatásból nem következtethetünk semmit. Ártatlanságot kell feltételeznünk, amíg bűnössége be nem bizonyosodik.”

5. Válasz: Igen, ártatlanságot kell feltételeznünk: de nem irreális módon. De mindenesetre visszatartjuk magunkat attól, hogy az ártatlanságról vagy a bűnösségről önmagában egyáltalán bármit is gondoljunk – és egy gonosz, bűnös vagy akár hitetlen ember mindaddig az Egyház tagja marad, amíg külsőleg vallja a hitet.

Továbbá, tagság hiányának állapotáról nem úgy beszélünk, mint a vétkek büntetéséről. Ez egy téves gondolkodásmód a kérdésről. A szóban forgó kérdéssel kapcsolatban csupán arról a tényszerű állapotról van szó, hogy valaki eltért a hitvallástól.

Más szóval, itt nem az erkölcsi jóság vagy gonoszság kérdéséről, hanem a tények felfogásáról van szó.

Tény, hogy Ferenc olyan dolgokat erősített meg, amelyek ellentétesek a kinyilatkoztatott tanítással, amint az a 2019-es Nyílt levélből világossá vált.

Tény, hogy tudatában van annak, hogy azok ellentmondásban állnak az Egyház tanításával.

Tény, hogy minden figyelmeztetés, kérés és vád után ismételten megerősítette azokat.

Tény, hogy keresztényként kötelezettsége, nem beszélve a betöltött tisztségéből adódó kötelességéről, hogy ezekre válaszul megvallja a hitet.

Tény, hogy ezt következetesen megtagadja.

Továbbá vegyük észre az erdőt a fától. Az Amoris laetita-saga csak egyetlen “cselekményszál” a nagyon sok másik között 2013 óta, és mindvégig olyan dolgokat mondott és tett (hasonló tiltakozás mellett), amelyek az Egyház hitének elutasítását teszik nyilvánvalóvá.

Szavainak, cselekedeteinek és mulasztásainak egész tömegéből nyilvánvaló, hogy nem vallja a hitet. Az egyes pontok valamilyen módon történő megmagyarázása nem változtat ezen. Ebben az esetben ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy ha egy ügyvéd felmenteti ügyfelét a gyilkosság vádja alól, akkor az áldozat nem halhatott meg.

6. ellenvetés: “De még mindig azt állítja, hogy katolikus, még mindig azt vallja, hogy hisz a katolikus tanításban!”

6. válasz: Ez irreleváns. Megvallani, hogy elhisszük a hitet, nem ugyanaz, mint a hit megvallása. És mi köze lehet ehhez, amikor minden más azt mutatja, hogy az ilyen állítások hiábavalóak?

7. ellenvetés és következtetés: “Nincs jogod ezt az ítéletet meghozni. Ferencet figyelmeztetni kell, és az Egyházhoz való nem tartozását egy illetékes hatóságnak kell kijelentenie“.

7. válasz: Ez a legabszurdabb ellenvetés, amely a jogi pozitivizmus és voluntarizmus attitűdjét mutatja. A valóság és a valós dolgok világa kell, hogy érdekeljen minket – és ez a valós világ nem valami elméleti elvont bírósági tárgyalóterem.

Már megjegyeztük, hogy a tagság elvesztését nem tekintjük büntetésnek. Az egyházat a jog irányítja, és a jog a hit szolgálatában áll. Igen, Szent Pál azt mondja Titusznak, hogy egy-két figyelmeztetés után kerülje az eretnekeket. De ami minket illet: ez egy olyan előírás, amely arra van rendelve, hogy megvédjük saját hitünket azoktól, akikről kiderül, hogy ragadozó farkasok – nem utolsósorban azáltal, hogy nem hajlandók kijavítani magukat és megvallani a hitet.

Hadd ismételjem meg: ami minket illet, az eretnekek elkerülésének a lényege a hit védelme, és az, hogy eltávolítsuk magunkat a hitünk veszélyeztetettségétől. Ez kötelességünk. Az a gondolat, hogy nem teljesíthetjük ezt a kötelességet, amíg egy jogi hatóság ezt ki nem mondja, abszurd, és egyszerűen nem érti a lényeget; és az, hogy ilyen eljárás létezik az egyházjogban, nem bizonyítja ennek ellenkezőjét.

Ez az utolsó pont azt mutatja, hogy bizonyos körülmények között nem pusztán “jogunk” van észrevenni, hogy valaki katolikus-e vagy sem. Kötelességünk van erre nézve.

Kötelességünk ugyanis alávetni magunkat a római pápának és elfogadni tanítását. A fenti szövegben Billot bíboros kijelentette, hogy az Egyház láthatósága és a hit külső megvallása különösen fontos, amikor “a juhok pásztoruknak való alárendeléséről” van szó.

Nem lehet a hitben alávetni magunkat egy olyan embernek, aki nem katolikus. Ha kötelességünk elkerülni azokat a dolgokat és személyeket, amelyek komoly veszélyt jelentenek saját hitünkre nézve, mennyivel erősebb ez a kötelességünk azokkal szemben, akik azt állítják, hogy a hitben irányítanak bennünket? De hogyan teljesíthetjük ezt a kötelességet, ha nem ismerjük fel, hogy az illető nem katolikus? Ahogyan Bellarmin Szent Róbert mondta:

Az Egyház legnyomorúságosabb helyzete lenne, ha kénytelen lenne egy nyilvánvalóan ólálkodó farkast pásztornak felismerni. (9)

De ahogy ugyanez a szent kérdezte Cajetántól:

Hogyan tudnánk elkerülni a fejünket? Hogyan fogunk eltávolodni egy olyan tagtól, akihez csatlakoztunk? (Ibid.)

Valóban ezek a legfontosabb okai másik kijelentésének:

A szentatyák egybehangzóan tanítják, hogy az eretnekek nem pusztán Egyházon kívül vannak, hanem ipso facto még minden egyházi joghatóságot és méltóságot is nélkülöznek. (Ibid. 561. o.)

De ezeket a kérdéseket félretehetjük, mert eljutottunk a kérdéshez, amelyre választ kell adnunk.

Tekintettel arra, hogy egyértelmű, hogy Ferenc nem vallja a hitet, és hogy jogunk és kötelességünk ezt felismerni, és tekintve, hogy a hit megvallása a Katolikus Egyházhoz tartozásunk feltétele:

Lehet-e joggal állítani, hogy Ferenc katolikus?

Lábjegyzetek:

  1. Joachim Salaverri, Krisztus egyházáról, in: Sacrae Theologia Summa IB, fordította Kenneth Baker SJ 2015. N. 1056-1058.

2. Salaverri 1060

3. Mgr G. Van Noort, Dogmatikai teológia II. kötet: Krisztus egyháza, (6. kiadás, 1957, ford. Castelot & Murphy), 242. o.

4. Louis Billot bíboros Értekezése az Egyházról, Fr. Julian Larrabee fordításában, közvetlenül a XI. tézis előtt.

5. ST II-II Q3 A2.

6. Az 1917-es vagy Pio-Benediktinus Kánonjogi Kódex, angol fordításban, kiterjedt tudományos apparátussal, ford. Dr. Edward Peters, Ignatius Press, San Francisco, 2001.

7. ST II-II Q12 A1.

8. “Az ő könyveikben találsz néhány dolgot, amit egy katolikus is megfogalmazhatott volna, de a következő oldalon más dolgokat találsz, amelyeket egy racionalista is diktálhatott volna.” Szent X. Piusz pápa, Pascendi Dominic Gregis enciklika, 1907, n. 18

9. Szent Róbert Bellarmine, A római pápáról, II. kötet (3-5. könyv), ford. Ryan Grant, második kiadás, ebook változat, Mediatrix Press, 2017, 559. o.

Claude Beard: Is Pope Francis Catholic?  (lifesitenews.com)

Katolikus-e Ferenc pápa?” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Új írása

  1. Ha így nézzük a dolgot, akkor sem XVI. Benedek, sem II. János Pál nem volt katolikus, és talán I. János Pál és VI. Pál sem. Ezek a problémák nem 2013-ban kezdőtek. Hamis vallásoknak kultikus tiszteletet adott XVI. Benedek és II. János Pál is.

    Kedvelés

    1. A felvetés igaz, még ha messzire is vezet(het).
      Meglepő az a bátorság (vakság?), ahogy az idézett pápák kezelték az idegen kultuszokkal való “együttműködést”. Mintha az első parancs csak az ószövetségi népet kötelezte volna, és a megszegésével kapcsolatos isteni büntetések csak pedagógiai célzatú túlzások lettek volna ószövetségben, amelyek érvényüket vesztették volna a huszadik századra.
      https://invocabo.wordpress.com/2021/07/14/a-szazeves-terv-ii/

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Create a website or blog at WordPress.com , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: