Kósza gondolatok

Talán nem csak én emlékszem úgy, hogy a liturgikus évről azt tanították nekünk, hogy az egyfajta játék, még ha szentnek is nevezték ezt a játékot, amely révén évről-évre végighaladunk a megváltás misztériumain, így az Egyház mintegy jó pedagógusként emlékeztet, tanít bennünket általa. És ebben kétségkívül van igazság. De ha játék és pedagógia, no meg nincs olyan pedagógus, aki ne javíthatna módszerein, a liturgiát játékra szűkítő szemlélet vagy nem foglalkozott a liturgikus év ilyetén kialakulásának „végső” okaival, vagy nem tekintette objektív valóságnak azokat. Valamiért így alakult, de bármikor változhat, mert mindig lehet javítani rajta. ..Bár a zsinat utáni „javítás” árnyoldalait egyre jobban láthattam, mégsem foglalkoztatott az alapkérdés: miért éppen így alakult az egyházi év? Egészen mostanáig.

Szentháromság vasárnapja volt, és meg kell vallanom, hogy nem készültem tudatosan rá. Pünkösd nyolcadában és számtalan evilági történés között ragadt figyelmem. De néhány hete foglalkoztat a Jelenések könyvének 4-5. fejezete és a Római levél első fejezetének néhány mondata. Valahogy nem állt össze, hogy mit kell kezdenem vele, de újból és újból visszatért, pünkösdkor már a „nyelvem hegyén” volt valami, de aztán csak nem buggyant ki rajta. Míg Szentháromság vasárnapján végre összeállt valami. Nyilván felfedeztem a spanyolviaszt, de annyira hálás vagyok ezért a spanyolviaszért!

Néhány hete arra figyeltem fel, hogy a 4-5. fejezetben leírt mennyei jelenet középpontjában a Szentháromság áll (mekkora lumen vagyok, hogy ez annyi éven át nem esett le, ugye?). A mennyei trónuson ülő az Atya, akinek a négy hatszárnyú élőlény, a szeráfok, „éjjel-nappal zengik” a háromszor szentet, aki előtt a székeken ülő huszonnégy vén koronáját földre téve borul le (milyen elképesztő ennek fényében a novus ordo miséken megszokott ülve éneklése a Szent vagy-nak…). A trónus előtt hét fáklya lobog, „Isten hét szelleme”, azaz a hétajándékú Szentlélek. A 4. fejezet az Ószövetségre utalás is egyben, mert az Atya trónusából „villámok, zúgás és mennydörgések törtek elő”, ahogy a zsidók tapasztalhatták meg a Sínai hegy tövében a „harmadik napon” Isten jelenlétét, amikor „mennydörögni és villámlani kezdett” (Kiv 19,16). Az Atya trónja körül megjelenik a szivárvány is, a Noéval kötött szövetség jele. A Szentlélek hét fáklyaként ábrázolása pedig a tűzoszlopra emlékeztethet bennünket, amely éjszaka vezette a népet a pusztában, előképként a mi Szentlélek általi vezetettségünkre, amelyben a keresztség (amelynek előképe a Vörös-tengeren átkelés) révén lesz részünk.

Az 5. fejezet az Újszövetség szemszöge, amelyben végre nyilvánvalóvá válik az, ami az Ószövetségben még nem volt az: a Fiú ott áll az Atya mellett. A második Isteni Személy eddig is ott állt, de mintha nem vetődött volna rá Szent János tekintete, ahogy a zsidóké sem az Ószövetségben. Itt a Fiú a mennyei jelenet középpontjaként jelenik meg: Bárányként áll a trón, a négy élőlény (a szeráfok) és a vének között. A Bárány „mintegy leölve” áll, és ez a leölve állás Eucharisztikus Úrként mutatja Krisztust, mert az Oltáriszentség egyszerre a golgotai Áldozat és a feltámadt Úr, és erről a valóságról csak dadogva és ilyen paradox képpel lehet szólni, bárányként mutatva be őt, aki egyszerre van leölve és aki mégis áll, tehát él. Első pillantásra úgy tűnik, mintha ebben a fejezetben nem lenne jelen a Szentlélek: Szent János itt nem említi a hét fáklyát. Valójában azonban a Szentlélek a Báránnyal való egységében jelenik meg: Ő a Bárány fején lévő hét szarv és hét szem. A szarv az erő és a hatalom jelképe, a szem pedig a megismerésé és tudásé. A hetes szám ismét a Szentlélek hét ajándékára való utalás. Eszünkbe juthat erről, hogy ezek az ajándékok az emberben az akaratot és értelmet megvilágító adományai a Szentléleknek, ezek ugyanis azok az emberi képességek, amelyek a Szentlélek által megvilágosítva és megerősítve az üdvösségre vezethetnek bennünket, a mennyben pedig a Szentháromság szemlélésében örök boldogságunk eszközei lesznek. A hét ajándék közül három-három az akaratot, illetve értelmet erősíti, egy pedig, a bölcsesség, egyszerre mindkettőt, hiszen a megismert isteni igazság szeretetét oltja belénk, a Bölcsesség szeretetét, azaz a Bárányét. Azt a szeretetet, amely a szeráfok sajátossága. Ők az angyalok között a legmagasabb rendűek, akik éppen a Bölcsesség iránti égő szeretetükkel magasodnak a kerubok és egyéb angyali karok fölé, így válnak méltóvá mindig Isten trónja mellett lenni. (És ha már a Bárány Eucharisztikus Úr, a hagyomány szerint az Oltáriszentség mellett mindig angyalok vannak jelen, én pedig immár a Partikulákról nevezett Indignus Famulus vagyok, félve kérdezem, hogy belegondolhatunk abba, hogy minden szétszórt partikula mellett is angyalok állnak?)

Vizuális emberként a hét szarvat koronaként képzeltem el, de rögtön felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon miért nem hétágú koronaként beszél róla Szent János, amelynek hét ágát hét drágakő ékesíti? Nem azért, mert a korona nem része a testnek, hanem idegen tárgy, a szarv viszont a test része? A hatalom és tudás a Bárány sajátja, nem kívülről ráruházott dísz, hatalmi jelvény, ez pedig a Fiú és a Szentlélek teljes egységét jelzi. És mennyire méltó és igazságos, hogy emlékezzünk erre az egységre pünkösd nyolcadának végeztével is! A Szentlélek az, aki jelenvalóvá tette Mária méhében a Fiút, és jelenvalóvá teszi a kenyér színében, Ő a galamb, aki rászállt Jézusra és rajta maradt, Ő az Úr lehelete, akit rálehelt az apostolokra, Ő a lángnyelv, aki rászállt a tanítványokra, az éltető Lélek, aki a holt kenyeret „mintegy leölve álló” Báránnyá, és minket, bűneink miatt halottakat is élővé tesz.

De hogy jön ide a liturgikus év objektív valósága? És mit is kellene ez alatt érteni?

Lehetetlen, hogy a Szentírást elolvasva – például a Jelenések könyvének ezt a szakaszát-, vagy az üdvtörténet eseményeiben elmélyedve ne vegyük észre, és ne okozzon döbbenetet az a szimbólumokhoz való isteni „vonzódás”, aminek láttán ugyanilyen lehetetlen pusztán pedagógiai eszköznek gondolnunk ezeket. Ahogy a kereszten Jézus nem imádkozhatott mást, mint amit imádkozott, hogy ezáltal nyilvánvalóvá váljék Isten igazsága, úgy ezek a szimbólumok és utalások sem lehetnek véletlenszerű és tetszés szerint cserélhető emberi jelek. De ha nem pusztán ilyen jelek és pedagógiai eszközök, akkor lehet valamiféle objektív szükségszerűségük, amelyek Isten lényegéből fakadnak. Hogy miképpen, azt nem tudnám megmondani, de valamiért egyre biztosabb vagyok, hogy Jézus nem hallhatott volna meg reggel, nem támadhatott volna fel a negyedik napon, nem mehetett volna a mennybe az ötvenedik napon, és nem küldhette volna el a Szentlelket a hatvanadikon. Persze, belátom, hogy talán értelmetlen és biztosan történelmietlen felvetés ezzel foglalkozni, de arra talán alkalmas, hogy úgy csodálkozzunk rá az üdvtörténet eseményeire, mint amelyek Isten tulajdonságaiból fakadóként valamiféle objektív szükségszerűséggel bírnak. Eme gondolat érvényessége az üdvtörténet eseményeire talán még követhető és el is fogadható, de hogy az üdvtörténet eseményeire való emlékezés, azok felelevenítése, ami a liturgikus év során történik, ugyanilyen vagy hasonló objektivitással lennének jellemezhetőek? Ez azért már sok, kedves Famulus!

Hát igen, lehet, hogy nem tudok komolyabb érvet mondani, mint ezt: úgy érzem… Az elmúlt években többször megtapasztalhattam, hogy egy-egy ünnephez közeledve sokszor különösebb tudatos készület nélkül is rávezet a Lélek az ünnepre: már akkor, amikor még nem is vagyok tudatában ennek a felkészítésnek. Mert pont akkor, pont úgy jönnek az impulzusok, Szentírásban és egyéb helyen olvasottak, az előzmény nélküli gondolatok, hogy az ünnepre összeállva megvilágítsanak egy misztériumot, hogy én, a szisztematikus tanulásra már képtelen, a mindenről lekésett/későn jött is idejében felfedezhessem a spanyolviaszt… Ez a személyes tapasztalat talán nem egyedi, de még ha az is lenne, nem utalhat egyúttal arra is, hogy az adott ünnep misztériumának liturgikus ünneplése valamiféle objektív jelleggel kötődik az ünnep időpontjához? Hiszen még a Lélek is ennek figyelembevételével működik, objektív valóságként „alkalmazkodik” hozzá. Van tehát, kell lennie valamiféle objektíven szükségszerűnek a liturgikus évben is, nem lehet pusztán játék, még akkor sem, ha szent játékról lenne szó.

Ennél talán valamivel racionálisabb érv lehetne a szentmisére hivatkozni párhuzamként. A szentmise „lényegéről” tudjuk, hogy a golgotai keresztáldozat jelenvalóvá tétele. De vajon csak ez a bizonyos lényeg lenne ilyen? Nem részesül például egy karácsonyi, húsvéti vagy pünkösdi szentmise a jelenvalóságnak az ünnep misztériumának megfelelő valamely sajátos vonásában? Belátom, hogy kósza gondolatok ingoványos talaján állok, de hátha valaki továbbgondolja, vagy megcáfolja. De még ha túltoltam is a biciklit ezekkel a gondolatokkal, egy dologra még alkalmasak lehetnek: megerősíthetik a szenthagyomány iránti tisztelet szükségességébe vetett meggyőződést.

Szent Pál beszél arról a Római levélben, hogy nem szégyelli az evangéliumot, „mert Isten ereje az mindenkinek az üdvösségére, aki hisz” „mert Isten igazsága nyilvánul meg benne, amely a hitből hitre vezet” (Róm 1,16-17). Az evangélium a levél születésének időszakában nyilvánvalóan még nem az általunk ismert írott evangélium volt, hanem a megváltás krisztusi művének alaphíre, az az evangélium, ami az apostoli hagyomány alapja, a hagyományé, amelynek egy részét foglalta az Egyház írásba. Ez az evangélium, ahogy az írott evangélium és így maga a szenthagyomány is Isten ereje, hiszen a Szentlélek az általa sugalmazott szent szerzők révén, az általa vezetett Egyházban saját életében részeltet. Mert Isten ereje az életadó Szentlélek, ahogy az angyali üdvözletben hallhatjuk az angyaltól: „A Szentlélek száll rád, és a Magasságbeli ereje megárnyékoz téged” (Lk 1,35). És igazságának megnyilvánulása, nem csak azért, mert Isten igazságosságában megtartotta az Ádámnak tett ígéretet a megváltásra, hanem azért, mert a kinyilatkoztatásban, de az Egyház Szentlélek általi vezetettségében, ezáltal a szenthagyományban is az Igazság önközlése valósul meg, aki nem adhat mást, csak mi lényege.

Ha megsejtjük, megértjük, hogy a hagyomány, benne a liturgikus év, a liturgia maga Szentlélek által vezetett útja az Egyháznak és megnyilvánulása az isteni önközlésnek, ráérezhetünk arra az alapállásra is, amellyel Isten kinyilatkoztatásához, az evangéliumhoz és a szenthagyományhoz kell viszonyulnunk. Mert melyik hívő katolikust nem tölti el annak megfontolása nyomán istenfélelem, hogy olyan cselekményben vehet részt, amely sokkal nagyobb az emberi résztvevőknél, és Isten objektív valóságában gyökerezik, jelenvalóvá téve? Talán ez az istenfélelem volt az oka például annak az egyszeri pápai megnyilatkozásnak is, amely Szent József szentmisén való nagyobb tiszteletével kapcsolatban szorgalmazott intézkedést hárította el arra hivatkozva, hogy „én csak a pápa vagyok, nem tehetem”, ami akkor is igaz alapállás lehetett, ha később mégis teljesült a kért intézkedés. Mert a pápa is csak őre – és nem ura – annak a kincsnek, amit Isten az Egyházra bízott, ami az igazság megnyilvánulása. Az igazságé, amely hitből hitre vezet.

P.S. Amikor liturgikus évről és liturgiáról szóltam, természetesen nem a novus ordo szerintire gondoltam. Egykori filozófia professzorom mondta, hogy annak a valószínűsége, hogy minden szükséges összetevő anyag megléte mellett valahogy magától kialakuljon az élet, annak valószínűségéhez konvergál, hogy egy roncstelepen hirtelen támadt forgószél az ott lévő alkatrészekből összerak egy vadonatúj, piros, nyitott tetejű sportkocsit, V8-as motorral (bármit is jelentsen ez utóbbi kritérium…). Nos, annak esélye, hogy a novus ordo Szentlélek által ihletett alkotása lenne Bugnininak és az általa vezetett férc-műveknek, ennél kisebb valószínűséggel bír. Úgy érzem.

Kósza gondolatok” bejegyzéshez 2 hozzászólás

  1. Köszönöm! Nagyon szép és igaz, amit a Jelenések könyve Szentháromságos dimenziójáról írsz! Szerintem 😉

    Kedvelés

  2. Nem véletlen, hogy aki a termtményét mindennél jobban ismeri, szertartást hagyott rá a maga végtelen mély és nagyívű módján. Közelebb jut, a belsőnkhöz, mint a szó és stabilabb, mint az írás.
    Példaként lehet említeni, hogy vallást csak hírből ismerők is ugyanazt a karácsonyi menüt igyekeznek csinálni, mint a dédnagymamájuk.
    – Milyen szép lenne, ha lenne minden asztalnál valaki aki válaszol arra az esetleges kérdésre, hogy miért halat eszünk, valami olyasmit, hogy böjttel, tisztulva várjuk az Urat! Eljött akkor, eljön most is a misében, a mi életünkben és eljön az idők végén.

    Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: