A szedevakantizmus rövid cáfolata

Az Egyház jelenlegi válsága miatt nem meglepő, hogy a szedevakantizmus, amely azt állítja, hogy XII. Piusz 1958-ban bekövetkezett halála óta nincs pápa, vonzó elméletté vált sok katolikus számára, akiket zavar a zsinat alatti és utáni pápák szerepe a helyzet előidézésében. Bizonyára nem lehet hibáztatni azokat, akik a II. vatikáni zsinat után a szemük előtt kibontakozó rombolást látva önkéntelenül is megkérdőjelezték, hogy a látszólagos pápa valóban az-e, akinek mondja magát. Bármennyire is érvényes elmélet lehetett akkoriban a szedevakantizmus, azok után, ami az egész állítólagos interregnum alatt történt, szükségszerűen azt a következtetést kell levonni, hogy ma már nemcsak valószínűtlen, hanem lehetetlen is, mert logikai következményei az Egyház láthatóságának, tekintélyének, apostoli voltának és tökéletességének tagadásához vezetnek.

Az Egyház egy tökéletes társaság, amelyet Urunk azért hozott létre, hogy folytassa megváltó művét az idők végéig a lelkek üdvösségére. Az Egyház tagjai “Krisztus hitét vallják, ugyanazokban a szentségekben részesülnek, és törvényes pásztoraik egy látható fő alatt kormányozzák őket” (Baltimore-i Katekizmus, q. 489). Az Egyház láthatóságára azért van szükség, mert logikátlan és igazságtalan lenne, ha Urunk megparancsolná, hogy engedelmeskedjünk egy olyan Egyháznak, amelyen kívül nincs üdvösség, de “amely nem lenne látható és ismert” (ibid., q. 513). Az Egyház láthatóságát látható hierarchiája teszi nyilvánvalóvá, amely két hatalom: a rendi és a joghatósági révén kifejezetten látható módon gyakorolja tekintélyét.

A rendi hatalom a szolgálat képességét, míg a joghatóság a tanítás és a kormányzásét biztosítja. A rendi hatalmat isteni alapítás hozta létre, és azt az Egyház nem vonhatja vissza (1917 CIC, c. 196), mivel minden látható társadalomnak szüksége van közhatalomra a törvényhozáshoz, az ügyek eldöntéséhez és a büntetések alkalmazásához. A megbízotti és a pótolt (rendkívüli) hatalom – ez utóbbit a hagyományhű püspökök és papok az Egyház jelenlegi válsága idején jogszerűen gyakorolják – természetüknél fogva a rendes joghatóság meglététől függenek: a megbízotti joghatósággal rendelkezők nem a saját nevükben, hanem annak nevében cselekszenek, aki megbízza őket (197. c.), a pótolt joghatóság pedig egyszerűen egy hallgatólagos delegálás bizonyos körülményekre adott válaszként.

Ha az Egyház látható, akkor minden kétség nélkül kell tudni azonosítani őt: mert, amint azt a Nikaiai Hitvallás is vallja, az Egyház egy, szent, katolikus és apostoli. Az Egyház apostoli mivolta nemcsak azért áll fenn, mert az apostolokra épült, és továbbra is azt tanítja, amit ők hagytak ránk, hanem azért is, mert az ő utódaik irányítják. A kormányzati hatalmat pedig csak az gyakorolhatja, akinek joghatósága van, és ezt a joghatóságot egy bizonyos hivatalhoz kell kötni, hogy a tisztséget viselő egy bizonyos területet felügyelhessen. Ebből következik, hogy az Egyház apostoli volta nemcsak az érvényesen felszentelt püspökök létezésétől függ, hanem az egyházi tisztséget betöltő püspökök lététől és az e tisztségekhez kapcsolódó joghatóságtól is.

Az I. Vatikáni Zsinat a Krisztus Egyházáról szóló első dogmatikus konstitúcióban utal “a püspöki joghatóságnak arra a rendes és közvetlen hatalmára, amellyel a püspökök… az apostolok helyére léptek“, és kijelenti, hogy “ahogyan [Urunk] elküldte az apostolokat… ugyanígy az volt az akarata, hogy egyházában pásztorok és tanítók legyenek az idők végezetéig“. Ahhoz, hogy valóban pásztorok és tanítók (pastores et doctores) legyenek, a püspököknek rendes joghatóságra van szükségük, a vészhelyzet idején gyakorolt pótolt joghatóságon kívül, mivel csak a hivatalviselők vesznek részt a kormányzati hatalomban. Ezért az idők végezetéig kell lenniük olyan püspököknek, akik rendes joghatósággal rendelkeznek, nehogy az Egyház elveszítse láthatóságát, tanító és kormányzó hatalmát, valamint apostoli voltát. Urunk látható és apostoli Egyházat hozott létre ilyen hatalommal, így egy ilyen esemény bekövetkezése a tökéletességét is megsemmisítené.

Ha igaz lenne, hogy XII. Piusz volt az utolsó érvényes pápa, akkor felmerül egy probléma: az általa 1958. február 11-én kinevezett utolsó püspök, Bernardino Pinera Carvallo püspök 2020. június 21-én hunyt el. Bár a püspököket az interregnum ideje alatt még érvényesen fel lehet szentelni, és így a rendi hatalom teljességével felruházhatók, nem rendelkezhetnek rendes joghatósággal, hacsak nem a pápa nevezi ki őket, mivel “a joghatóság csak a római pápán keresztül száll a püspökökre” (XII. Piusz: Ad Apostolorum Principis, 39). 2020 nyara óta minden püspököt, aki azt állítja, hogy rendes joghatósággal rendelkezik, XXIII. János vagy az utána következő (vélelmezett, ahogy a szedevakantisták állítják) pápák neveztek ki, ami így az egész Ecclesia docens eltűnését, és ezáltal az Egyház teljes megsemmisülését jelentené, amely nem maradt volna meg úgy, ahogyan Krisztus megalapította.

A szedevakantista tézis következményei – amelyek tagadják az Egyház láthatóságát, tekintélyét, apostoliságát és tökéletlenségét – azt jelentenék, hogy már egyáltalán nincs is Egyház. Továbbá, ez a tézis eredendően ellentmondásos, és azáltal, hogy ragaszkodnak hozzá, a szedevakantista papság megfosztja magát minden joghatóságtól; az Egyház létezése nélkül nem érvelhetnek azzal, hogy a pótolt joghatóság legitimálja szolgálatukat. Bár a szedevakantizmus minden bizonnyal érvényes elmélet volt, amikor először megfogalmazták, mielőtt a rendes joghatóság állítólag eltűnt volna, az idő múlása bebizonyította, hogy tarthatatlan elképzelés. Így, bár maga az elmélet nem eretnek, de eretnekséggyanús és legalábbis téves.

Egyes szedevakantisták azt javasolták, hogy az általános tévedés miatt a zsinat alatti és a zsinat utáni pápák, bár nem valódi pápák, rendelkeznek pótolt (rendkívüli) joghatósággal a püspöki kinevezések során, így lehetővé téve az Ecclesia docens fennmaradását még egy ilyen hosszabb sede vacante időszak alatt is. Ez a nézet azonban olyannyira hibás, hogy eleve teljesen megcáfolja az egész szedevakantista tézist. A közkeletű tévedés egyszerűen nem alkalmazható a hírhedt nyilvános eretnekség esetében, amely bűncselekményben ezek a pápák állítólag bűnösek. Ha nem voltak notórius eretnekek, ami lehetővé teszi a pótolt joghatóság alkalmazását a tévedés esetében, akkor a szedevakantizmus azonnal halottá válik: ha ezek a pápák mégis notórius eretnekek voltak, és így nem igazi pápák, akkor az egyetlen logikus következmény az, hogy az Ecclesia docens eltűnt, megcáfolva magának az Egyháznak a lényegét.

Nem lehet a tortát megenni és megtartani egyszerre. Ha egy elmélet nem felel meg a külső valóságnak, még mindig kissé kevésbé lenne abszurd, ha legalább belsőleg konzisztens lenne – a szedevakantizmus azonban még ez utóbbi próbán is elbukik. Nemcsak túlreagálás a jelenlegi válságra, hanem egy kétségbeesett utolsó kísérlet is súlyosságának tagadására. Bizonyára kevésbé nehéz azt hinni, hogy a pápa nem terjeszthet tévedést az egész Egyházban, és hogy következésképpen a zsinat alatti és a zsinat utáni pápák nem lehetnek valódiak. Az Egyháznak azonban nem tesz jót, ha tagadja az egyszerű valóságot: a fa belülről rothad, de úgy tűnik, a szedevakanisták inkább az egész fát gyökerestül kitépik, semhogy megpróbálják megmenteni azt.

On the Contrary

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Create a website or blog at WordPress.com , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: