“A morzsák nem állnak meg a templom küszöbén”

A címadó idézet egy kedves olvasó kommentjéből származik, amelyben hozzászólt a Tévedtem!(?) című íráshoz. Mivel talán mások érdeklődésére is számot tarthatnak ellenvetései, ezért külön írásban válaszolok rá. Íme, az említett komment:

„Az áldozás hagyományos formájánál is lehullhatnak morzsák, még ha jelentősen kisebb számban is. Akkor olyan templomba se szabadna belépni, ahol csak hagyományos forma van? Mert az esély ugyanúgy megvan, csak kisebb. Ráadásul a morzsák nem állnak meg a templom küszöbén. Így a városban sem szabadna közlekedni, csak helikopterrel?
Vétlenül rálépni egy ilyen morzsára nem bűn. Ahogy az sem volt az, ha a tömegben valaki véletlenül rálépett Jézus lábára.
Ettől még nem jó gyakorlat a kézbe áldozás, nyilván hozzájárul a valóságos jelenlétbe vetett hit csökkenéséhez. De az említett atya sokkal többet tesz ennek orvoslására mint ez az írás!”

Nagyon tiszteletreméltó olvasóm kiállása az „említett atyáért”, akit korábbi írásom két mondatából könnyedén beazonosított. Az a tény, hogy nem pusztán a szállásterülete azonos az atyáéval, hanem tökéletesen reprodukálja az illető atya érveit, sőt, még szófordulataik is egyeznek, arra utal, hogy nem mindennapi memória, nem mindennapi azonosulás és lojalitás jellemzi őt, és ez nyomban elnyerte szimpátiámat. Már csak ezért sem mernék vitába szállni a záró kijelentés állításával. Igen, az említett atya biztosan sokkal többet tesz a kézbeáldozás problémájának orvoslása érdekében, mint én. Például hitoktat, és eközben biztosan beszél arról, hogy ne áldozzanak kézbe. Vagyis hát remélem, hogy megteszi. Vagy például misén beszél erről, áldozás előtt felhívja a figyelmet erre, buzdít a nyelvre áldozásra, vagy legalább a tenyerek megvizsgálására. Igazából csak remélem, hogy előbb-utóbb ezt is megteszi, mert az én buzdításomra erre nem volt hajlandó.

De nézzük a felvetéseket, kezdve rögtön a helikopterrel (és be is fejezve ennél, mert a partikula megtaposása – Jézus lábára lépés párhuzamával inkább nem foglalkoznék. Nehezemre esne).

A helikopteres példa reductio ad absurdum, amelyben az érvelő a gondolatból szerinte logikusan következő abszurd folyományokat mutatja be, ezzel demonstrálva a kiinduló állítás tarthatatlanságát és hamisságát. Én magam is szeretem ezt a módszert, ezért érdeklődve olvastam a megközelítést, és nagyon plasztikusnak találom az olvasó példáját, a nagyvonalú valószínűségkezelési szökkenéseivel együtt. De mégis rossz megközelítésnek.

Érvelhetnénk persze valószínűségekkel, mondhatnánk, hogy az áldoztatás hagyományos formájánál valószínűsíthetően minimális számban hullanak le földre partikulák (ahogy azt olvasóm is említette) hiszen ott a cibórium és az áldozó nyelve között kimarad az áldozó tenyere, ujja, mint tapadó felület, van viszont áldoztató tálca, amire ráhullanak a leeső partikulák. A hagyományos formában az áldozók a meg nem vizsgált tenyerekre tapadt partikulákat nem hordozzák szét a templomban, így azok nem szóródnak szét padban, padlón, ruhán és az egész városban, hiszen immár azt is tudjuk, hogy a „morzsák nem állnak meg a templom küszöbén”. Érvelhetnénk a kisebb valószínűséggel, hiszen a hagyományos mód melletti „partikula-széthordás” valószínűsége úgy aránylana a kézbeáldozásos gyakorlatéhoz, mint egy lórugásnyi antibiotikum hatóanyagtartama az óceánnyi víztömeggel hígított egy molekulányi „hatóanyagot” tartalmazó homeopátiás bogyóéhoz, de minek, ha tudjuk, hogy vannak, akik ez utóbbi hatásosságában is hisznek.

A fenti redukciós példa a parttalan vitákon kívül nem sok mindent segít elő, nyilván egyetértünk olvasómmal abban, hogy az is sok, ha egy partikula leesik. Ezért meggyőződésem, hogy a valószínűségi megközelítéssel sosem jutunk közelebb a megoldáshoz. Mert a partikulák leesésének mekkora valószínűsége elegendő ahhoz, hogy azt már elfogadhatatlannak találjuk? Egy százalék, tíz, ötven, netán száz százalék? Van, akinek egy darab vagy egy százalék is sok, másnak a száz is kevés. Vagy követeljük meg, hogy mindenki vegye észre a tenyerén az egy milliméteres darabkákat, az is, aki nem lát jól? Nyilván lehetetlenre senki sem kötelezhető. Vagy csak a mindenki által látható partikulákkal foglalkozunk? Mondjuk az egy centisekkel? Vagy csak addig tartsuk fontosnak következetesnek lenni partikula-kérdésben, amíg le nem esett a földre, onnan pedig jön a feledés áldott és várva-várt homálya? Vagy egyáltalán ne foglalkozzunk ilyesmivel? Lássuk be, hogy semmit sem tehetünk, nem rajtunk múlik, Róma a felelős, vagy netán még esetleg a püspök, akit négyszemközt esetleg kritizálhatunk még emiatt, nyilvánosan viszont nem, mert az már kellemetlen következményekkel járhat?

Az Egyház már egyszer eljutott a kérdés megoldásához, és abban nem a partikula figyelembevételéhez szükséges mérettartományt, vagy a leesés valószínűségének százalékban megadott mértékét tette kritériummá, hanem a maximális gondosságot: mindent meg kell tenni, ami emberileg lehetséges, hogy megakadályozzuk az Úr Testének leesését és megtaposását. És ezt a nyelvreáldozás kötelezővé tételével gondolta elérni az Egyház. Ezzel azt is állította egy évezreden keresztül, hogy ez az emberileg lehetséges legnagyobb gondosság. Ezért most sem lehet más a megoldás.

Az emberileg lehetséges legnagyobb gondosság az a szempont, ami miatt a helikopteres példa által fémjelzett hozzáállás alapvetően rossz: mert ebben az abszurditásig vezetett következmény csak arra szolgál, hogy felmentést adjon a minimális gondosság alól is. Ez a példa, bár a templomtól való távolmaradás jogosságának cáfolatát kívánta adni, mégis igazából azt sugallja, hogy semmit sem kell tennünk. Nem kell beszélnünk a partikulákról, nem kell buzdítanunk nyelvreáldozásra, nem kell tálcát használnunk, nem kell felszólítanunk senkit tenyere megvizsgálására –, mert milyen abszurd lenne, ha a leeső partikulák miatt csak helikopterrel közlekedhetnénk. Nem azt kérdezi, hogy mit tehetnénk még az Úrért, hanem azt, hogy mit nem kell már megtennünk érte.Eddig, Uram, és ne tovább!” Tényleg ez a szemlélet lenne az Úr számára kedves, az ezt el nem fogadóé pedig szektás hozzáállás?

Ha van egy rossz gyakorlat, amely “nyilván hozzájárul a valóságos jelenlétbe vetett hit csökkenéséhez”, vajon nem kell mindent megtenni, hogy megszüntessük? Milyen lelkipásztor lenne az, aki nem akarná megszüntetni azt, ami csökkenti a hitet, hiszen a hit csökkenése értelemszerűen a hit megszűnéséhez vezethet. Ha a kézbeáldoztatás ide vezet, akkor miért kellene tűrni azt egy lelkipásztornak, kedves olvasó? De ha nem vállalja a fellépést ellene, mert nem képes rá – még vagy egyáltalán -, menjen el addig, amit még meg tud tenni – irgalmas az Úr! De legalább ne beszéljen ellene, mert még úgy tűnhet, hogy a hit ellen tusakodik.

Van, aki talán abban bízik, hogy lassan alakul majd ez a gyakorlat a méltóbb áldozás irányába különösebb felhajtás, nyílt kiállás, püspökökkel való szembekerülés nélkül, mintegy magától. De szerintem ez tévedés. A hit hallás útján terjed, és a hitet veszélyeztető rossz gyakorlatok nem szűnnek meg maguktól, hanem csak a hittel együtt, vagy a hitből fakadó gyakorlatok által. Szükséges tehát beszélnünk róla, akár alkalmas, akár alkalmatlan, mert az Úr feladatot szán nekünk ezek felszámolásában, annál is inkább, mert nem a Szentlélek idézte elő a problémát, hanem mi. Hiszen a Szentlélek elvezette már egyszer az Egyházat a megoldásra, amelytől ősisége és hittel való teljes koherenciája ellenére mégis elfordultunk.

Amikor tálcát javasoltunk, amely fölött az Úr Testét kézre fogadók letörölhetnék a kezükre tapadt partikulákat, az a meggyőződés vezérelt, hogy hosszabb idő telik majd el, amíg a nyelvreáldozás lesz ismét a kötelező norma, és meg kellett próbálni legalább az Úr Testének taposását minimalizálni a köztes időben. Úgy tűnik, hogy ez sem lehetséges. Legyintsek tehát, hogy nem megy, hagyjuk? Mitől fog akkor változni bármi is? Milyen lehetőségeim maradnak tehát? Beszélek erről „ilyen írásokban”, és közben távol tartom magam azon helyektől, ahol kézbe áldoztatnak, még akkor is, ha terhes, nehéz, kényelmetlen. És ezt is elmondom. Hátha valakinek éppen drasztikus ébresztőre van szüksége, mert az andalító utalgatások nem érik el az ingerküszöbét? Így talán előbb-utóbb megsejti, hogy nem bagatell apróságról van szó, hanem súlyos dologról, amelyhez nehéz nyugodt lelkiismerettel asszisztálni. Hátha többen lesznek, akik akár ebben is követik az Urat, ezáltal segítve a változást.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Create a website or blog at WordPress.com , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: