Tévedtem!(?)

Meg kell vallanom, hogy hajlamos vagyok szélsőséges gondolkodásra. Már zsenge ifjúkoromban megnyilvánult ezen hajlamom különféle dolgokban, sokszor kész voltam sarkos véleményekre, meggyőződés alapú drasztikus lépésekre. Mentségemre legyen mondva, hogy ezek nem a kötekedés, a háború és zűrzavar iránti vonzalomból fakadtak, hiszen roppantmód kedvelem a békét (azt is mondhatnám, hogy mélyen gyökerező erős hajlamom lenne a szürkeségben punnyadásra). 

A szélsőségességem mindig kapcsolódott valamilyen módon a logikához való vonzalmamhoz. Öntudatlanul az a bennfoglalt meggyőződés élt bennem, hogy a logika valamilyen módon kódolva van a teremtésbe, tehát isteni szándékoltságú. Így aztán ha összejött egy következtetés levonásához elegendő és döntést sürgető premissza, hajlandó voltam kérlelhetetlen következetességgel levonni az ezekből fakadó következtetést, akkor is, ha nem bírtam azonnal ugyanilyen kérlelhetetlenséggel megvalósítani az azokból rámháruló feladatokat. Az ilyen gyengeség helyzetében igyekeztem tudatosítani annak valóságát, hogy bizony hitvány, gyenge és megalkuvó vagyok, hogy legalább ne veszítsem el a bűnbánat későbbi lehetőségét is a valóság tagadásával. A fentiekből talán nyilvánvaló, hogy már csak „szélsőségességem” miatt is kiemelkedően fontos jó premisszákat felállítanom, hiszen ha azok tévesek, és a logika kérlelhetetlen szabályai szerint haladok, nagy bajok következhetnek.

Nos, a napokban már másodszor kaptam az idén jelzést arra nézve, hogy talán rossz – szélsőséges – következtetésre jutottam, a szektásodás, sőt az Egyháztól való elszakadás, vagy legalábbis a szakadárság veszélye fenyeget. Először a bíboros úr irodavezetője révén kellett szembesülnöm ezzel, most pedig értem aggódó jóakaróm által, aki révén megismertem egy pap gondolatait ezekről a témákról Athanasius Schneider püspök elhallgatott magyarországi látogatása kapcsán.

Az illető atya által Schneider püspöknek tulajdonított vagy tényleg tőle idézett példáiból egyértelművé vált, hogy én éppen a szektásodás lelkülete által meghatározott valaki vagyok, hiszen éppen az ilyen lelkület megnyilvánulásaként említette, „ha nem akarunk olyan szentmisére járni, ahol kézbe is áldoztatnak”, holott nekünk „nem kell ez alapján elkülönülni az Egyház nagy közösségétől”.

Nos, meg kell vallanom, hogy a helyzet még ennél is sokkal rosszabb: én ugyanis nem csak olyan szentmisére, de olyan templomba sem akarok járni, ahol kézbe áldoztatnak.

Durva, nem? És ha ez a döntésem rossz, akkor biztosan tévesek a premisszáim, amelyekből kiindultam, vagy a logika, ami alapján ide jutottam. Mivel az ilyen tévedés következményei súlyosak, akár az örök üdvösséget is veszélyeztetik, szükséges ismételten, újból és újból megvizsgálnom. Ezt teszem meg ismét. Vajon hol hibádzik a gondolatmenetem?

A katolikus hitünk szerint a szentmisében a pap szavaira a kenyér és bor Krisztus testévé változik. A kenyér és bor színe, fizikai megjelenése és tulajdonságai (akcidensei) megmaradnak az átváltoztatás után is. Ez azt jelenti, hogy az átváltoztatott ostya ugyanúgy néz ki, ugyanúgy „viselkedik”, mint a nem átváltoztatott ostya: morzsolódik, törik, lehull stb.

De katolikus hitünk szerint mindaddig jelen van Krisztus teste a kenyér színében, ameddig megmarad a kenyér színe, és ez a kis részecskékre is igaz.

Ősi tapasztalat, hogy a Szentostya morzsálódása miatt áldoztatásnál részecskék hullanak le. Ha lehullanak részecskék földre, akkor nagy valószínűséggel rátaposunk (kivéve, persze, ha valaki át tud lebegni fölöttük, mert ilyenről is hallottam…). A részecskék lehullása a jelenlegi kézbeáldozási gyakorlat miatt megnövekedett valószínűséggel következik be, tehát nagy annak valószínűsége, hogy az Úr testének leesett darabkáin taposunk.

Ha felismerjük (legalább) ennek méltatlan voltát, szükséges elkerülnünk a kézbeáldozást, így nem terhel minket felelősség a partikulák földre kerüléséért, függetlenül attól, hogy azok mekkorák. A kérdésre ugyanis, hogy meddig mondhatjuk, hogy Krisztus jelen van, az Egyház már az első évezredben megadta a választ, amikor nem a mérettartományhoz kötve határozta meg Krisztus jelenlétét, hanem az Oltáriszentséggel való méltó és gondos bánásmódot tette kötelezővé.

De ha tudjuk, hogy egy templomban kézre áldoztatnak, a kézbeáldozás során pedig partikulák hullanak le, amelyek napokig szétszórva vannak a templom padlóján, beléphetünk-e jó lelkiismerettel abba a templomba? Másként fogalmazva: megtaposhatjuk-e az Úr Testét, ha nem mi szórtuk a földre? Mi lehet az, ami elfogadhatóvá teszi ezt számunkra?

A fentebb említett atya az Egyház egységét jelölte meg ilyen szempontként, és mivel az Egyház Krisztus Titokzatos Teste, érezzük, hogy itt fontos szempont merült fel, mert nyilván fontos az Egyház egységének megőrzése.

De ezt a felvetést a probléma jobb megragadása kedvéért így is megfogalmazhatjuk: megtaposhatom-e az Úr valóságosan jelen lévő Testét az Úr Misztikus Teste egységének kedvéért? (Sarkos vagyok, ugye?) Az én meggyőződésem az, hogy nem. És egyszerűen nem találom a fogást ezen a gondolaton. Hol hibázok?

Az Egyház egysége alapvetően a hitbeli egységet jelenti, amiből következik a szervezeti, egyházfegyelmi, közösségi, emberi egység. A szakadárságot, eretnekséget, mint az Egyház egységét fenyegető bűntényeket éppen azért rendeli büntetni az egyházjog, mert azok a hit egységének hiányából fakadnak és ugyanazt veszélyeztetik. Ha az Egyház egysége elsődlegesen emberi, szervezeti egységet jelentene, Szent Atanázt például nem szent egyháztanítóként tisztelnénk, hanem bajkeverőként emlegetnénk, mert az ő kiállása az igaz hit mellett megbontotta a korabeli ariánus és fél-ariánus egyházi vezetők körében fél évszázadon keresztül uralkodó konszenzust a hasonló lényegűségről, békétlenséget és zűrzavart szült, embereket öltek meg miatta, botrányt keltett. De ő mégis szent és egyháztanító, és ez elég nyilvánvaló módon azt jelenti, hogy az Egyház egysége – ugyanannak az Egyháznak ítélete szerint – elsődlegesen a hit egységét jelenti, és azt is, hogy az igazság nem létszám függvénye, akkor is, ha a hit miatt Atanáz és követői „szektásodva” elkülönülni látszottak a „nagy” egyháztól. Nem őrizhető meg az Egyház egysége, ha eleve nincs meg a közös hit.

Újabb sarkos példának idézném a sátánisták tabernákulum-fosztásait. Ők azért rabolnak el, fosztanak ki tabernákulumokat, mert tudnak arról, hogy az Oltáriszentségben Krisztus van jelen. Mondhatjuk ez alapján, hogy az ő „hitük” a valóságos jelenlétben egyezik a mi valóságos jelenlétbe vetett hitünkkel? Talán érezzük, hogy ez nem valószínű, de pontosan miért nem? Miben különbözik az ő „hitük”? Honnan sejtjük, hogy ők nem azt hiszik, amit mi? Nem abból, AHOGYAN bánnak az Úr Testével? Ha ugyanazt hinnék, amit mi, ha ugyanazt gondolnák Isten Fiáról, amit mi, akkor ugyanúgy szeretnék Őt, és ugyanúgy „viselkednének” Vele, ahogyan mi. Persze ez sarkos példa, hiszen nyilvánvaló, hogy a valóságos jelenlétbe vetett hiten kívül a maradék 99%-ban eltér a „hitünk”.

De mi van azokkal, akikkel 99%-ban ugyanazt hisszük, ugyanúgy cselekszünk, csak a maradék 1%-ban tér el a hitünk vagy cselekszünk másként? Ne bolygassuk a kérdést az egység kedvéért?

A hit egysége 100% azonosságot feltételez, az egy százalék különbség hitelvekben az az archimédeszi pont, amelyen állva a maradék 99 is kifordítható – és szükségszerűen kifordul, elvész. Így furcsa módon az amúgy sem létező „egység” fenntartására irányuló törekvés válhat a hit elvesztésének okává. Ezért nem engedhetünk a hitből a békesség kedvéért.

Persze, a hitelveknél ez elég nyilvánvaló, de mi van a gyakorlattal? Lehet-e a hit ellenes cselekedeteket, gyakorlatokat fenntartani a hit sérülése nélkül? Aki erre azt mondja, hogy lehet, az valójában azt mondja, hogy a gyakorlatnak nincs köze a hithez, tehát független attól, ezért nem hat vissza rá. De akkor nyilvánvalóan azt is állítania kell, hogy nem is következik belőle. „Mutasd meg nekem hitedet tettek nélkül…”

Mintha ezt mondaná az ilyen ember: Hiszem én az Úr Jézus valóságos jelenlétét az Oltáriszentségben, de félelemből, az egység kedvéért, a sok megoszlás miatti fáradtság miatt, a járvány, a kényelmem, az egyházpolitikai helyzet, a püspököm, Róma, az őskeresztény gyakorlat, netán a homeosztázisom aktuális helyzete miatt meg is taposom Őt.

Azt állítom ezzel, hogy a kézbeáldoztatóknak és kézbeáldozóknak nincs katolikus hite? Nem. De úgy gondolom, hogy ha valaki kellő ismeretek birtokában, átgondoltan és megfontoltan vallja, hogy nyugodt lelkiismerettel rátaposhatunk az Úr testére anélkül, hogy megtenne mindent ennek kiküszöbölésére, az veszélyezteti hitét, és nem az Egyház egységét szolgálja. Az ilyen embernek azt tanácsolnám, hogy inkább hallgasson és próbálja legalább megőrizni magában a valóság ismeretét, hogy ne veszítse el a későbbi bűnbánat lehetőségét is. Hátha.

És ha már Schneider püspök és a többször emlegetett 99 %: ő valóban szólt a könyvbemutatója utáni kérdezz-felelek során az egység megőrzéséről, a belső viták kerüléséről. Egy kérdésre adott válaszában olyant is mondott, hogy nem tartja helyesnek, ha a nyelvre áldoztatás megtagadása miatt kerüljük az adott templomot – bár a kérdés egyértelműen nem erre vonatkozott. De ugyanő szűkebb körben azt is mondta, hogy a katolikus templomok kilencvenkilenc százalékába nem lehet jó lelkiismerettel bemenni.

De mindez, vagy ennek ellenkezője min változtat, ha a fentiekben vázolt logika helyes vagy hibás?

„Átkozott az az ember, aki emberben bízik, aki halandóra támaszkodik, és szíve elfordul az Úrtól.” (Jer 5,17)

Az alábbi képeken látható ujjtartások egyikét a valóságos jelenlétbe vetett hit inspirálta vagy mindkettő értelmetlen műmájerség:

Tévedtem!(?)” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Új írása

  1. Az áldozás hagyományos formájánál is lehullhatnak morzsák, még ha jelentősen kisebb számban is. Akkor olyan templomba se szabadna belépni, ahol csak hagyományos forma van? Mert az esély ugyanúgy megvan, csak kisebb. Ráadásul a morzsák nem állnak meg a templom küszöbén. Így a városban sem szabadna közlekedni, csak helikopterrel?
    Vétlenül rálépni egy ilyen morzsára nem bűn. Ahogy az sem volt az, ha a tömegben valaki véletlenül rálépett Jézus lábára.
    Ettől még nem jó gyakorlat a kézbe áldozás, nyilván hozzájárul a valóságos jelenlétbe vetett hit csökkenéséhez. De az említett atya sokkal többet tesz ennek orvoslására mint ez az írás!

    Kedvelés

  2. Hagyományos áldozáskor csak az áldoztató tálcára hullanak Partikulák, amit utána a pap elvileg gondosan belemos a kehelybe az ujjaival együtt és utána magához veszi.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

Create a website or blog at WordPress.com , Anders Noren fejlesztésében.

Fel ↑

%d blogger ezt szereti: