Egy konzervatív katolikus ébredése

Ha a Traditionis Custodes egyáltalán ad bármilyen magyarázatot a katolikus tradicionalistákkal szembeni nyílt ellenségességére, akkor az abban az állításban rejlik, hogy a tradicionalista közösségek megosztottságot okoztak az Egyházon belül. Ezért Ferenc pápa azt sugallja (az Istentiszteleti Kongregáció pedig még szigorúbban ragaszkodik hozzá), hogy a tradicionalizmust el kell nyomni.

Ez a logika visszás. Nem a tradicionalista mozgalom – még kevésbé a hagyományos liturgia – súlyosbította a katolicizmuson belüli megosztottságot. A jelenlegi vatikáni vezetés okozta ezt – éppen az a vezetés, amely most bűnbakot keres, akit hibáztathatna ezért.

A II. vatikáni zsinat után évtizedeken alatt azok a katolikusok, akiket jobb megnevezés híján a “konzervatívok” közé sorolhatnánk – és én is közéjük tartozom -, ferde szemmel néztek a tradicionalistákra. Még a The Wanderer is, ami pedig egy olyan újság, amelyet soha nem hoztak összefüggésbe a liberalizmussal, túlságosan negatívan tekintett a tradicionalistákra. Mi védtük az új rítusú liturgiát, bízva abban, hogy minden rendben lesz, ha az 1970-es évek túlkapásait – amelyeket bizonyosan nem a Vatikáni Zsinat engedélyezett – felszámolják. Visszautasítottuk azt a gondolatot, hogy maga a zsinat okozta volna a problémákat; szilárd meggyőződésünk szerint a zsinat szándékos félreértelmezése volt az, ami káoszba taszította az Egyházat.

Mi, “konzervatív” katolikusok mindenekelőtt a liturgia “reformjának reformjára” vágytunk, azért dolgoztunk és azért imádkoztunk. Szilárdan hittük, hogy amint a furcsaságokat, az újdonságokat és a nyílt visszaéléseket kijavítják, visszaállíthatjuk a mise tiszteletét és méltóságát. Elképzeltünk egy olyan misét – és ha szerencsénk volt, alkalmanként részt is vehettünk ilyenen-, amelyet valóban a Sacrosanctum Concllium által meghatározott irányelvek szerint celebráltak, és gyönyörűnek találtuk azt.

Mégis, mindezen évek alatt nem javult a liturgia, amelyben a plébániákon részünk volt. A visszaéléseket nem javították ki; az újdonságok tovább szaporodtak. Rendszerint találhattunk olyan plébániát, ahol a szentmisét többé-kevésbé tisztelettel mutatták be, de ez a helyzet egyik napról a másikra megváltozhatott egy új lelkipásztor vagy az egyházmegyei liturgia aktuális cárjának utasítása nyomán. Ha elutaztunk valahová, nagy félelemmel léptünk be az ismeretlen templomokba, soha nem tudtuk ugyanis, hogy milyen misét találunk ott.

A liturgia romlásával párhuzamosan láttuk az ortodox katolikus tanítás összeomlását, az egyházi erkölcsi normáktól való elszakadást, és az elvándorlást a templompadokból (különösen a fiatalokét). Mindezek a katasztrófák a II. vatikáni zsinat után következtek be. De nem a zsinat okozta őket, ismételtük újra és újra. A zsinat helytelen értelmezése a hibás.

Hála Istennek, Rómától számíthattunk az iránymutatásra, várhattuk az ortodox tanítást, az inspirációt. II. János Pál pápa, majd XVI. Benedek pápa bőségesen jelét adta számunkra, hogy az Egyház tanítása semmilyen lényeges pontban nem változott. Sajnos, a plébániák szintjén a dolgok nem javultak észrevehetően. A liturgia hanyag volt, a katekézis még hanyagabb; a fiatalok továbbra is elvándoroltak. Vártuk, reméltük és imádkoztunk azért az időért, amikor mindez a világos pápai tanítás leszivárog a helyi gyülekezetekbe. És valóban biztosak voltunk benne, hogy szükséges ennek bekövetkeznie, hiszen a pápa a végső tekintély abban, amit a zsinat tanított, és amit az Egyház tanít, nemde?

És akkor jött Ferenc pápa.

Először lassan, majd ijesztően felgyorsult ütemben ásta alá a pápai tekintélybe vetett bizalmunkat. Újra és újra olyan liberális nézeteknek és ügyeknek nyújtott támogatást, amelyeket mi a II. vatikáni zsinat félreértelmezéseként már elutasítottunk. A pápa egyáltalán nem mutatott érdeklődést a katolikus liturgia tiszteletének helyreállítása iránt; sőt, rendszeresen kigúnyolta azokat, akik ezt tették. A “reform reformja” vízben úszó hullává vált.

Benedek pápa meggyőzött minket arról, hogy a zsinatot a “folytonosság hermeneutikájával” kell értelmeznünk, felismerve, hogy az Egyház 1960-as évekbeli tanításainak szükségszerűen összeegyeztethetőnek kell lenniük az 1660-as vagy az 560-as évek tanításaival.

De most egy új pápa félreérthetetlenül világos nyelvezettel tudtunkra adta, hogy megszakadt a folytonosság – ahogyan most azt is hirdeti, hogy radikális törés történt az Egyház liturgikus hagyományában.

Többé nem utasíthattuk el egyszerűen ezeket az érveket, amikor a pápától érkeztek. Komolyan kellett vennünk őket, és meg kellett kérdeznünk: valóban radikális szakadás volt a zsinat előtti és a zsinat utáni katolicizmus között? Mert ha igen, akkor kénytelenek lennénk feltenni egy második komoly kérdést is: Eltért-e az Egyház a hiteles katolikus hagyománytól? Vagy másképp fogalmazva: voltak-e a zsinati tanításnak olyan vonatkozásai, amelyek legalábbis pontosításra, ha nem egyenesen korrekcióra szorultak?

Ezért feltettük ezeket a kérdéseket – amelyeket hagyománytisztelő barátaink már évek óta feltettek. A válaszok még inkább a tradicionalisták felé tereltek minket. Nem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy a múltbeli nézetkülönbségeinktől függetlenül ők ugyanazokat az alapvető meggyőződéseket vallják, amelyeket mi is nagyra tartunk – ugyanazokat a hitet, amelyet most mindenütt támadás ér. Nem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy a tradicionalista közösségek egyre növekedtek, miközben a plébániák száma egyre csökkent, és az egyházmegyék “átszervezéseket” hajtottak végre, bezárva a megüresedett templomok ajtaját. Mindenekelőtt azt nem hagyhattuk figyelmen kívül, hogy a hagyományos latin misét tisztelettel ünnepelték, és az közvetíti hitünk gazdag örökségét.

Az elmúlt héten féltucatnyi katolikussal beszéltem, akik hozzám hasonlóan elkezdtek rendszeresen részt venni a hagyományos latin misén. A hagyományos szentmise felé való elmozdulásuk minden esetben a jelenlegi pontifikátus alatt kezdődött.

Nem azért mozdultunk el a tradicionalizmus felé, mert a tradicionalisták megtámadták volna a pápát; sokkal pontosabb lenne azt mondani, hogy azért mozdultunk el ebbe az irányba, mert a pápa támadott meg minket.

Ha a Vatikán magyarázatot keres az Egyházon belüli kiélezett megosztottságra, és különösen a “liturgikus háború” legutóbbi eszkalálódására, akkor a keresést sajnos Péter trónjánál kell kezdenie. És a megosztottságot nem fogja meggyógyítani a Vatikánnak a tradicionalizmus elleni hadüzenet nélküli támadása.

Phil Lawler: The backward logic of Traditionis Custodes

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: