Szubjektív vallomás Rahnerről

„Rahner meghalt, és úgy gondolom, hogy hamarosan eszmevilága is el lesz temetve”

Hans Urs von Balthasar

A fenti idézetből kiolvasható vágyvezérelt gondolkodás sajnos Hans Urs von Balthasar esetében sem mutatkozott megbízhatónak, mert Rahner meghalt ugyan (reméljük, hogy Urunk irgalmából nem örökre), de eszmevilága halála után nem szűnt meg hatni, sőt.

A kilencvenes években a magyarországi teológiákon az ő elméleteit a katolikus egyház tanításaként kezdték oktatni. Emlékszem arra az ájult tiszteletre, ami eltöltötte a teológus hallgatókat a frissen lefordított műve, A hit alapjai láttán. Mennyire imponáló volt ez a hatalmas szellemi fölény a szellemi életbe frissen belekóstoló ifjaknak, akik bizony még csak tanulták a lábjegyzetelés, szabatos hivatkozás, irodalomjegyzék-összeállítás rejtelmeit. Még a gondolat-idézés technikáját sem bírták magabiztosan, és akkor jött Rahner könyve, a lábjegyzet és irodalomjegyzék nélküli MŰ, aminek szellemi kihívás volt értelmezni egyetlen sorát is. A szellemiekre fogékonyabbak hódolattal borultak le nagysága előtt, a kevésbé fogékonyabbak pedig sodródva, felületesen, leegyszerűsítve befogadva, de a lényeg: a nagy többség csont nélkül vette be katolikus tanításként Rahner elméleteit.

Sok évvel később, amikor az Úr irgalmából ráeszméltem arra, hogy valahol itt, ebben a magasságban veszítettem el hitemet, kutatni kezdtem, hogy miként fordulhatott ez elő, mi vezetett ide. A hitem dekonstrukciójában kapott „segítség” átgondolása, felgöngyölítése során irányult figyelmem Rahnerre. Teológus hallgatóként (is) felületes ismerője voltam munkásságának, de a magaskultúra leszivárgási modelljét igazolódni láttam az én esetemben is: felületességem és érdektelenségem rétegein átszivárgó rahneri magas teológia az anonim kereszténységben, az evangelizálás értelmetlenségében érkezett le hozzám, ahogy azóta plébánosként, tanárként működő oly sok kortársamhoz is. Kénytelen voltam rádöbbeni, hogy logikusnak tűnő elméletei békaként főztek meg: észre sem vettem, hogy néhány röpke év alatt honnan hová jutottam. No, nem azért, mert ő lett volna az oka hitvesztésemnek, hanem azért, mert a saját bűneim miatt bekövetkező hitvesztésnek kiváló kézvezetője volt. És úgy látom, hogy ezzel nem voltam egyedül.

Ezután az a kérdés kezdett foglalkoztatni, hogy vajon e leszivárgás populáris eredménye híven tükrözi-e Rahnert, vagy csak elferdíti? Csak félreértem, vagy rossz fának rossz gyümölcséről van szó? Ezzel a kérdéssel fordultam volt tanáromhoz, aki Rahnerből doktorált, fordította Rahnert és tanította elméleteit. Ő meglepően visszafogott volt válaszaiban, bár igyekezett mértéktartóan megvédeni Rahnert, de egyúttal távolságot is vett tőle. Az alapállása röviden: már nem rajongó (mostani kurzusaiban többet idézi II. János Pál pápát), a tanításban csak néhány meglátását használja fel, de elvétve még használja, mert „hátha egyik-másik dologban mégis igaza van?”. És ez így korrektnek is tűnt, de mégsem nyugtatott meg.

Úgy éreztem, hogy túl sok időt pazaroltam el az életemből hamis eszmékre Isten vonzáskörén kívül, ezért nem akartam, és képességeimnél fogva nem is vagyok alkalmas szisztematikusan felgöngyölíteni a Rahner-kérdést. De sokszor vittem az Úr elé.

A villanás akkor érkezett meg, amikor XVI. Benedek pápa egy rövid üzenetet jelentetett meg a Nemzetközi Teológiai Bizottság 50. évfordulójára.

Ez az írás meglehetősen furcsa műfajban született, az ünnepi köszöntő és a személyes visszaemlékezés keveréke, amelyben a pápa néhány meglepő dolgot emel ki. Meggyőződésem, hogy az idős pápa üzenete pont az általa látszólag összefüggéstelenül kiemelt eseményekhez kapcsolódik. Említi Karl Rahner esetét, aki azért lépett ki a Bizottságból, mert így akart tiltakozni az ellen, hogy a katolikus egyház nem lépett be az Egyházak Világtanácsába. Ezen kívül említést tesz egy japán jezsuitáról, aki elhagyta a Bizottságot, mert az nem volt fogékony az általa fontosnak tartott protestáns teológus gondolataira. Záró bekezdésében elmondja, hogy számára a Bizottságban való munka legfontosabb hozadéka az volt, hogy mindig alkalmat adott az alázatra.

XVI. Benedek alapüzenete tehát az 50. évfordulón az alázat fontossága a teológia művelésében, amivel szemben ellenpontként az alázat hiányának két megnyilvánulását emeli ki, még akkor is, ha nem minősíti azokat explicit módon. És az egyik pontosan Rahnerrel kapcsolatban hangzik el. Ha ezt fontosnak tartotta kiemelni a pápa a maga szelídségével, biztosak lehetünk benne, hogy ez nem csak bizottsági munkája kapcsán leszűrt tapasztalata Rahnerről.  Ezért is hajlamos vagyok elhinni, hogy ez komoly magyarázó elv Rahner munkásságában, és ha ez így van, akkor sajátos fényben láthatjuk a nagy mű lábjegyzet és irodalomjegyzék nélküliségét. Mintha ezzel Rahner azt üzente volna, hogy nem kompilációja, ismétlése, továbbgombolyítója akar lenni más teológusok, netán szentek gondolatainak, hanem valami gyökeresen új: a kinyilatkoztatás eredetiségének igényével előadott, kevesek számára követhető, bonyolult nyelvezetű rendszer alkotója.

Kíváncsi lettem, hogy vajon tetten érhető-e ez a meggyőződése valamely megnyilatkozásában. Meglepő helyen találtam rá a válaszra, a Vigília archívumában: Rahner ugyanis Budapesten járt a keresztény-marxista találkozón (!) 1984-ben, és ekkor készült vele egy beszélgetés.

A beszélgetés fonala hamar az anonim kereszténységre terelődik, amit a kérdező szerint kevesen értenek igazán, mire Rahner: „Hogy a terminológiát jónak tartják vagy félremagyarázzák, az majdhogynem lényegtelen.”

Tehát van egy teológus, aki elvileg az ember számára adott korlátok között, de az értelem számára megfoghatóan akar beszélni Istenről, a hit dolgairól, mindazonáltal nem tartja lényegesnek, hogy félreértik/félremagyarázzák-e tanítását. Nos, az igazság az, hogy engem zavar, hogy őt nem zavarja! Ez az egyik mozzanat, amelyből a magam hirtelenségével hajlamos vagyok messzemenő következtetést levonni.

A következő részben Rahner beszél a kedvenc határhelyzetéről: a sok millió emberről, aki nem hallott Krisztusról, bár nem tehet róla, „Mi mégis azt valljuk, hogy rájuk is, és kivétel nélkül minden emberre, aki Krisztus előtt és után élt, egyaránt érvényes, hogy csakis Jézus Krisztus és az isteni kegyelem által üdvözülhetnek. Ez kétségkívül komoly, teológiai probléma, mellyel a kereszténység korábban alig foglalkozott. (nyilván azért mentek misszióba, hogy akár életük árán is eljuttassák az evangéliumot ezekhez a népekhez, mert nem foglalkoztak ezzel a teológiai problémával. IF) Szent Ágostont például hidegen hagyta a tudat, hogy Afrikában számtalan ember él, akikhez a kereszténység még nem jutott el, s így – hite szerint – ezek a tömegek az eredendő bűn következtében kárhozatra jutnak. A mai egyház, a mai kereszténység már nem gondolkodhat így.”

(Ez saját hitetlenségem keservesen megsiratott toposzainak egyike, olyan határhelyzet, amiben szívesen vájkáltam, diadalmasan felmutatva az ellentmondást az egyház hagyományos tanítása és a nagy tömegben elkárhozásra ítéltek botránya között.)

A lelkület, amit látni vélek mögötte: magabiztosan állítom, hogy Szent Ágostont hidegen hagyta a tudat (miből is gondolja?), én, a modern és felvilágosult ember jobban tudom nála és az egyház egészénél is, az üdvösség rejtett titkait is kifürkészhetem elmém hatalmas erejével, és legfőképpen kijavíthatom Istent, akinek jóságában igazából nem bízom. Csak az foglalkoztatta, hogy helyrehozza az egyház „mulasztását”, és feloldja hatalmas értelme erejével a titkot. Attól tartok, hogy az evangelizálás lendületének megtörése, a missziók leállása sem zavarta, amelyet az anonim keresztény-elmélet elterjedése is okozott. Ez a teológia nem Isten arcának keresésének tűnik, hanem a kevélyek magabiztosságának, akiknek Isten ellenáll.

Az hiányzik Rahnerből, ami ebben a vak karthauzi szerzetesben van meg, az Isten jóságába vetett végtelen bizalom, ami a tapasztalatait magyarázza és nem felülírja Istenképét.

De mondhatjuk erre, hogy nem szent volt, hanem teológus. Igen, ez igaz. És ez a következő problémakör: lehetséges-e katolikus teológiát művelni olyan személyes háttérrel, ami őt jellemezte?

A Crisis Magazine egyik 2013-as cikkében találkoztam először Karl Rahner és Luise Rinser kapcsolatával, bár erről a Rinser által 1994-ben kiadott, levelezésüket tartalmazó kötet alapján akár korábban is értesülhettem volna. Luise Rinser többszörösen elvált írónő, aki „baloldali katolikusnak” aposztrofálta magát. A Crisis Magazine által egyensúlyozásnak nevezett kapcsolat egy több évtizeden keresztül tartó szerelmi viszony volt, amely a II. Vatikáni Zsinat idején kezdődött, amikor Rahner peritus-ként gyakorolt végzetes befolyást a zsinati atyákra és a zsinatra. Rahner, akit Rinser „Halacskám”-nak nevezett, egy közelebbről meg nem nevezett, M.A. monogramú bencés apáttal versengett Rinser kegyeiért, olykor térden állva könyörögve szerelméért. (Az illető apát a zsinat szavazati joggal rendelkező, de nem püspök tagja volt, aki Rinser levelezésének megjelenése idején vsz. még élt, és egyházi hivatalt tölthetett be – ezért Rinser óvatossága. Egy olyan M. A. monogrammal rendelkező bencés apát volt a zsinati szavazók között, akire ez a leírás ráillett. Az illető a kötet megjelenésekor magas vatikáni hivatalt betöltő bíboros volt). A zsinat ideje alatt Rahner olykor naponta több levelet is írt szerelmének, miközben az egyház következő évtizedeit meghatározó zsinat dokumentumait készítette elő.

Az említett kötet csak a Rinser által írt leveleket tartalmazta, melyeket Rahner megőrzött és halála előtt visszaadott Rinsernek. A jezsuiták, mint Rahner örökösei megtiltották leveleinek megjelentetését. De nem álltak elő cáfolattal, nem tagadták a levelek létezését, autentikus voltát, inkább a damnatio memoriae eszközével éltek, eléggé sikeresen, tegyük hozzá, hiszen hányan hallottak róluk például Magyarországon?

Hogy Rahner és Rinser szerelme mentes maradt a testi vonatkozásoktól vagy sem, nem tudjuk, de a kérdés megítélésénél nem is döntő különbség. Aki járatos a szerzetesi fogadalmak tekintetében, az tudja, hogy a tisztasági fogadalom nem csak a nemi aktusok kerülésére vonatkozik, hanem ennél jóval szélesebb körű. Ez az Istennek kizárólagosan lefoglalt test és lélek fogadalma. Ebbe nem fér bele térden állva megvallott szerelem, hosszú éveken át folytatott viszony, mert az megszegése ennek a fogadalomnak, ami viszont nem csekélyke bűn, és az abban való kitartás bizony nem enyhít rajta.

Nem tudom, hogy Rahner lelkiismerete mit mondott erről a kapcsolatról, hogy esetleg megbánta-e, szakított-e Rinserrel. De az igazi kérdés nem ez, hanem az, hogy ilyen állapotban alkalmas-e valaki arra, hogy Istenről tanítson, feltételezhető-e a hit által megvilágosított értelem? Ha pedig életművének keletkezésének nagy része alatt ez volt a helyzete, akkor a kései megbánás vajon jóvá teszi-e az ilyen állapotban megszületett, vissza nem vont gondolatokat?

Félek tőle, hogy nem.