Egy Görföl-előadás margójára

Most, hogy Franciscus meghirdette az Amoris Laetitia-évet, újranéztem Görföl Tibornak egy interneten elérhető előadását, amelyet Szegeden tartott 2014-ben „Az elváltak és újraházasodottak szentségekhez engedése a legutóbbi családszinódus tükrében” címmel.

Az előadás megnézhető itt (aki megnézi, az legyen éber, legyen résen!).

A kérdés, amire ebben az előadásban választ kaphatunk nem az, ami a címből sejthető, hanem az, hogy igazán katolikus teológus-e Görföl Tibor?

Nos, ha a kérdést úgy értjük, hogy megvan-e Görföl Tibornak a képzettsége, fokozata, publikációs listája, meglehet-e emögött a tárgyi tudása, tud-e logikusnak látszó előadásokat tartani teológiai kérdésekről, tanít-e teológián, szerkeszt-e teológiai folyóiratot, elfogadott-e egyházi körökben, akkor egyértelműen igen a válasz.

Ha a katolikus teológia műveléséhez a fentiekben felsoroltak nem elegendőek, hanem kell hozzá a kinyilatkoztató Istenhez és az Ő szándékához hozzásimuló akarat, szándék, hűség az egyházi tanításhoz, hit által megvilágosított értelem (ami nélkül csak „profi” teológiát lehet művelni és nem katolikus teológiát), akkor nem ennyire egyértelműen pozitív a válasz. Az enyém semmiképpen, mert ebből az előadásból azt látom, hogy ő nem igazán katolikus teológus. Mire alapozom mindezt?

Az előadásában Görföl megalapozásként felvázolta a családszinódus „értelmezési horizontját”, majd ismertette Walter Kasper szinódust nyitó beszédének érveit az érvényes házasságot kötött, de elvált és új kapcsolatban élők szentségekhez engedése mellett. Megállapítja, hogy kritikusai joggal zúzzák szét ezeket az érveket, mert ezek nem állnak meg. Ennek ellenére, mivel langyos dolog lenne nem állást foglalni, elmondja, hogy bár az érvei rosszak, szerinte Kaspernek mégis igaza van, szentségekhez kellene engedni az ilyen embereket. Javasolt egy új érvet a laicizált és házasságban élő papok példájára alapozva: ahogy a papokat laicizálják és érvényes szentségi házasságot köthetnek, úgy kellene kezelni az elvált és újraházasodottak esetét is. (no comment…)

Az előadás csuklópontja az a rész, amikor az új teológia kedves szokása szerint kiválaszt egy határhelyzetet. “Mi van akkor, ha” van olyan formailag érvényes házasság, amely a kegyelem rendjében nem működő, ezzel szemben viszont van olyan kapcsolat, amely formailag nem megfelelő, de kegyelmileg élő (Rahner befigyel, nevezhetnénk ezt akár az előadás rahneri fordulatának is…).

Aztán ez a számára elképzelhető szélsőséges eset átúszik a valóságba, általánosítva axiómává, alaphelyzetté válik, már-már erkölcsi jóvá, mert „sokkal nehezebb az ilyenek helyzete, mint az érvényes és működő házasságban élőké, akiket semmi megpróbáltatás nem ér”. Az utóbbiak tanácsért fordulhatnak esetleg az előbbiekhez, akik “sokszor sokkal jobban vágynak a szentségek után”.

De a legérdekesebb az, amiről nem beszél, ami meghúzódik az egész témakör mögött.

Az elváltak és újraházasodottak életében jelen lévő minden nehézség, probléma, tragédia elismerésével, és az érintettekkel való együttérzés mellett talán elmondható, hogy az örök életbe vetett hit, a földi élet, mint nem végső valóság ténye, Jézus szavának súlya a válással kapcsolatban, az egyház erre alapozó tanítása mind nem elég erősek, hogy legyőzzék az emberi vonzásokat és taszításokat, az itt és most elsőbbségét – igazából kizárólagosságát. Ez akkor is igaz, ha az elváltak vannak többségben. Ezzel ő nem foglalkozik, hanem csak az általa és Franciscus, „az irgalom pápája” által irgalomnak hirdetett alapállás értelmi, teológiai igazolását, érveit keresi.

Ez a teológusi „irgalom” túlmutat Görfölön, általános tendencia, mely nem kezeli ember számára változtathatatlannak a jézusi explicit tanítást, hanem úgy tekint Istenre, mintha olyan lenne, amilyen egy földi apa lehet: esendő, a gyerekeinek esetleges törvényt adó, gyarló módon nevelő, aki sok mindent csinálhatna másként is, alkothatna más szabályt is.

Nincs meggyőződve arról, hogy a Krisztus által kinyilatkoztatott tanítás az abszolút szükségszerű, szükséges és jó az ember számára. Nincs arról sem meggyőződve, sőt igazából implicite tagadja, hogy Isten jó, teljesen jó és csak jó, aki a legjobbat adja az embernek, és hogy az isteni törvény szükséges az üdvösséghez. Ezzel viszont hazugnak állítja Őt, még akkor is, ha egy ilyen vád ellen kézzel-lábbal tiltakozna.

A bűnre jogi, „bürokratikus” valóságként tekint, ami olyan, mint egy folt a ruhán, pedig az szakadás az anyagban vagy az anyag teljes szétporlása.

Nem megérteni és követni akarja Isten szavát, hanem kibúvót keres alóla.  

Szent Pál mondja, hogy „…munkáljátok üdvösségeteket félelemmel és rettegéssel, …. Mert Isten az, aki bennetek az akarást és a véghezvitelt egyaránt műveli jóakarata szerint.” (Fil 2,12-14)

Tehát azért kell munkálni üdvösségünket félelemmel és rettegéssel, mert Isten műveli ezeket bennünk. Az akarást viszont azokban tudja művelni Isten, akik hisznek benne, befogadják a Szentlelket, és mindent megtesznek, hogy ne hagyja el őket, megmaradjanak az isteni jelenlét kegyelmi állapotában. Ezért tesznek meg mindent, amire a Lélek indítja őket, „zúgolódás és habozás nélkül”, ezáltal lesznek „kifogástalanok és tiszták, Isten feddhetetlen fiai… a gonosz és romlott nemzedék között”.

Ennek fényében értelmezhetőek a mi Urunk Nikodémusnak mondott éjszakai mondatai is: „A szél ott fúj, ahol akar. Hallod a zúgását, de nem tudod, honnan jön, és hová megy. Így van mindaz, aki a Lélektől született.”

Mert aki a Lélektől született, állandó készségességgel várja a Szentlélek Úristen sugallatait, utasításait. És bár nem tudja, hogy a következő pillanatban mire indítja a Lélek, nem tudja mit kér tőle, hová viszi, de megy, kész bármit megtenni, nem fog vissza semmit magából, átadja magát. Mert tudatában van annak, hogy a mindennél nagyobb kincs, az Ajándék, amit Isten adott neki, az saját Szentlelke. És a Szentlélek befogadása valóságosan új születés az ember számára és új teremtés Isten részéről.

Ezért az ilyen ember csak félelemmel és rettegéssel tud arra a lehetőségre gondolni, hogy elveszítheti Őt, Aki nélkül minden odavész. Ezért munkálja üdvösségét félelemmel és rettegéssel. Ez az alapállás az istenfélelem.  Az ilyen ember nem keresi a kibúvót Isten parancsa alól, hanem teljes szívéből, teljes értelmével, minden erejével azon van, hogy megtegye az Ő akaratát.

Görföl nem ilyen hozzáállásról tesz tanúbizonyságot ebben az előadásában. Ennek hiánya viszont lehetetlenné teszi, hogy valaki jó katolikus teológus legyen. Lehet briliáns elme, elismert író és előadó, széleskörű ismeretekkel rendelkező valaki, mondhat búgó hangon, megnyerő stílusban dolgokat Istenről, előadhat egyetemen, de nem tud behatolni Isten titkaiba, mert a megértést csak az istenfélőknek adja meg az Úr. Amit művel, az nem a hittől megvilágosodott értelem által vezérelt beszéd, hanem emberi okoskodás, ami ráadásul ellentmond a kinyilatkoztatásnak, ezért mások hitére is veszélyes.

Készséggel bevallom, hogy nem ismerem részleteiben Görföl Tibor teológusi munkásságát, de ezt az alapállást felfedezve önvédelemből nem is akarom. Követem ebben Dietrich von Hildebrand tanácsát a mostani helyzetben szükséges éberségről, mert az itt súlyos és jelentős kérdésben megnyilvánuló alapállás nem Isten felé mutat.

Még egy megjegyzés: a hit által megvilágosított értelem a hit következménye. Ennek hiánya értelemszerűen a hitetlenség következménye, ami viszont a bűn következménye. MINDIG.

Isten nem bánja meg kegyelmi adományait. Ha tehát valaki mégis elveszti a hitet, annak oka szükségszerűen a bűn, az ő általa elkövetett személyes bűn. Mert minden bűn erodálja vagy egyenesen megszünteti a hitet.

Görföl Tiborral sosem találkoztam, személyes életéről semmit sem tudok, nem tudom, hogy rendezett házasságban él-e, nem tudom, hogy milyen rejtett vagy nyilvános bűne van. De a látottak alapján a helyében lelkiismeret-vizsgálatot kezdenék. Isten nem azért hallgat, mert sötétségben, szárazságban vezet – ez a kegyelem az akár vértanúságra is kész istenfélőknek van fenntartva – , hanem azért, mert bűneink elüldözték.

És aki úgy érzi, hogy ez sértő, bántóan egyenes kijelentés, annak újfent Szent János apostolt ajánlom figyelmébe, aki az evangéliumában Júdás halála után exponálta annak bűnét („nem azért mondta ezt, mert gondja lett volna a szegényekre, hanem mert tolvaj volt”). És ez mégsem megszólás volt, hanem evangélium: mert a bűn és a hit elvesztésének összefüggése alapvetően fontos tanítás, amely üdvösségre vezet.

„Mit tegyünk hát, férfiak, testvérek?”

„Tartsatok bűnbánatot…”

.