Lelkiismeret-vizsgálat és könyörgés járvány idején

2020. március 30.

Az elmúlt hetekben figyeltem a püspöki kar rendelkezéseit, megnyilatkozásait, a katolikus sajtót, egyházközségi és egyéb levelezőlistákat: a járvány okozta intézkedések és nehézségek mellett nagyon sok, lélekemelő hír, írás, tanúságtétel jelent meg. Imádkozunk a járvány megszűnéséért, az orvosokért és ápolókért, a betegekért, az állami vezetőkért. De valahogy egyre nagyobb hiányérzetem támadt: keveset hallok arról, hogy a járvány kapcsán is szükséges lenne szigorú böjtöt, bűnbánatot tartanunk, hogy engesztelnünk kell, kiegészítve testünkben azt, ami Krisztus szenvedéséből hiányzik.

Egyházatyák, szentek, papok beszéltek arról kétezer éven keresztül, hogy a jóságos, irgalmas és szerető Isten időnként büntetéssel segíti az embereket a bűnbánatra, lelkük megmentésére. Három ostorral bünteti az Úr a bűnösöket, mondta Sziénai Szent Bernardin: a háborúval, a járvánnyal és az éhínséggel. Két világháború, ötvenmillió áldozatot szedő világjárvány és éhínségek sora után ez a meggyőződés a huszadik század második felében eltűnt, helyet adott a csak irgalmas Isten képének. Így aztán nehezen értelmezhetővé vált a Szentírás, amely például arról tanúskodik, hogy Dávid király bűne miatt (népszámlálást tartott, mert inkább katonáinak számában bízott, mint Istenben) választania kellett három isteni büntetés közül. Majd ennek nyomán, az ő bűne miatt, az ő választása alapján hetvenezer – ebben a bűnben ártatlan – ember halt meg dögvészben büntetésül. Vagy Mózes, aki a kinyilatkoztatás hegyéről lejőve bálványimádáson éri a választott népet, ezért a levitákkal háromezer embert kaszaboltat le – saját testvéreiket, rokonaikat. Ugyan miért érdemelt kegyetlen, véres halált a bálványimádás? Kinek ártottak az ékszereik beolvasztásával bohóckodók, hiszen a bálványok nem is istenek. Különben is ők csak bedobálták a tűzbe és „ez a borjú lett belőle” (vö. Kiv 33,24).

A kinyilatkoztatásból tudjuk, az egyház tanítja és valljuk, hogy Krisztus Urunk eljön majd dicsőségben ítélni élőket és holtakat. Minden gondolatunk, szavunk, cselekedetünk és mulasztásunk ítélet alá esik. Azt is tudhatjuk, hogy családi, közösségi, nemzeti szinten az egyéni kis bűnök és mulasztások is súlyosan igazságtalan és égbekiáltó bűnökkel terhes rendszerekké állnak össze. De nem tudjuk, hogy a családjaink, közösségeink és nemzeteink esetében hogyan valósul meg Isten igazságossága. Lehetséges, hogy a három ostor az egyéni bűneinken felül a közösségi bűnök túláradásáért is ér mindenkit egyaránt?

Lehetséges lenne, hogy összefüggés lenne bűneink és az elkerülhetetlenül terjedő járvány között? Lehetséges, hogy például nem elég az abortusz veszélye miatt lelkileg adoptálni, és naponta imádkozni a veszélyeztetett magzatokért? Mert ha én nem is vagyok közvetlenül részese a kisdedek legyilkolásának, nem tettem meg MINDENT, hogy ne ontsák vérüket, a hatmillió magyar áldozat vére engem is terhel, mert nem álltam ellen a bűnt lehetővé tevő rendszernek vérem ontásáig. És az ő vérük hangosabban kiált az égbe, mint Ábel vére.

Mit vétettem?

I. parancs: Uradat Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!

„Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs.” (Mt 22,37b-38)

Egy időben folyton olyan helyeken nyílt ki nekem a szentírás, ahol az istenfélelemről olvashattam. Heteken keresztül, akár behunyt, akár nyitott szemmel ütöttem fel, míg végül késedelmes értelmem és szívem ellenére vágyni kezdtem az istenfélelemre. Hónapokig imádkoztam és kértem az Urat, hogy adja meg nekem az Istenfélelem kegyelmét.

Aztán elkezdtek jönni a múlt ködéből az elfelejtett történések, régi események képei, és súlyuk alatt összetörtem. A szentségtörő áldozások, a közömbös áldozások, a tüntetően végzett kézbeáldozásom, amit annak magyarországi bevezetése után néhány évvel felvilágosult katolikus gimnazistaként egy kis faluban, fejkendős, áhítatos nénikék között követtem el, majd később a térden, nyelvre áldozó fiatallal szemben megnyilvánuló gyilkos iróniám… Nem akart vége szakadni a képek sorának, a fel nem ismert, meg nem bánt, meg nem gyónt bűneim teljes visszataszító valójukban álltak előttem. És eközben, bűneim súlya alatt is végtelen hála töltött el, mert az Úr tudtomra adta, hogy végtelen irgalma tárta elém bűneimet.

Először értettem meg, hogy Isten szentsége és dicsősége előtt nem lehet lábon állni, ahogy a mennyei karok, a huszonnégy vén, a szentek serege leborulva imádja, dicsőíti és áldja az Urat, úgy nekem is le kell borulnom. Mert miért is akarnék eljutni az üdvösségre, ha nem akarom örökké leborulva imádni és dicsőíteni Őt?

Egyik napról a másikra adta tudtomra az Úr, hogy nem áldozhatok állva, kézbe, nem elég meghajolnom és keresztet vetnem, hanem le kell térdelnem, és magatehetetlen beteg módjára kiszolgáltatva magamat, nyelvre kell kérnem a Gyógyítót. Akkor is, ha senki más sem teszi ezt, akkor is, ha megbotránkoznak rajtam, ha képmutató szentfazéknak tartanak, akkor is, ha az áldoztató belenyúl a számba, akkor is, ha műkörömmel áldoztat, ha előtte az orrát piszkálja. Testben és lélekben is át KELL adnom magam Neki.

És aztán jött a járvány.

Mára világszerte megszűntek a nyilvános misék.  Van ahol állami nyomásra, de sok helyen az egyházi vezetők önként szüntették és tiltották be.  A papokat az engedelmesség nevében eltiltották a nyilvános misézéstől, áldoztatástól. Ezt megelőzően kötelezővé tették a kézbe áldozást, a korábban az „egység kedvéért” megengedett áldozási mód lett a kizárólagos, így Magyarországon az utolsó héten már tiltott volt az isteni jelenlétnek kijáró, testben is megnyilvánuló tisztelettel és imádással szentáldozáshoz járulni a szentmiséken.

Hogyan lehetséges ez?

Kínoz a kérdés, hogy vajon nem azt sugallják ezek az intézkedések, hogy egy nagy zárójel tehető minden korábbi tanítás, szentségi gyakorlat, egyházi előírás köré? Ezek a rendelkezések nem azt üvöltik, hogy vasárnapi mise, a gyónás, az áldozás mellőzhető? Bohóckodunk békeidőben, hogy nagyon fontos, aztán ha komolyra fordul a helyzet, kiderül, hogy elég az online mise, vagy imára szánt idő, elég a tökéletes bánat felindítása, a lelki áldozás. Ha pedig valaki mégsem elégedne meg ezzel, annak megtiltják, hogy kiszolgáltassa a szentségeket vagy részesüljön a szentségekben. Tényleg ezt akarja az Úr?

Az Úr Jézus úgy látta jónak, hogy testben, fizikailag jelen legyen közöttünk, hogy Életünk legyen. Az oltáriszentségben való jelenléte ugyanolyan valóságos, mint a szent apostolok közötti jelenléte volt. A mi Urunk nem csak a Szentírás szavában akart jelen lenni. Idáig azt vallottuk, hogy ez elengedhetetlenül szükséges is. Miért gondoljuk ezt most másképpen? Hisszük-e az örök életet, vagy csak a földi életünk van?

Az élelmiszerüzletek, trafikok nyitva vannak, mert enni ugye kell, a dohányosoknak hozzá kell jutni a napi dohányhoz. Miért nem vállalhatnak az Úrra vágyakozók annyi kockázatot sem a mindennapi Kenyerünkért, mint a testet tápláló kenyérért, vagy a testet romboló dohányért? Miért siettek püspökeink, atyáink a hitben, betiltani a nyilvános miséket? Megpróbálták előtte elkérni a stadionokat, focipályákat, hogy szabadtéri miséket celebráljanak, megpróbálták megszervezni, hogy a hívek szervezetten, egymástól elkülönítve érkezzenek az előre megadott szektorokba egymástól távol elosztva a fertőzésveszély csökkentésére, vagy családonként letelepítve a zöld fűre, mint a kenyérszaporításkor? A falvakban nincs szabad mező ugyanerre, ha már félünk a zárt tértől? Megpróbáltak fertőtlenítőszert biztosítani, hogy a papok minden áldozó után fertőtleníthessék kezüket? Biztosak voltak abban, hogy az emiatt hosszúra nyúló miséken nem lesz hívő? Tényleg MINDENT megtettünk, amit lehet? Vagy nem ér meg ennyi vesződséget a testben velünk lévő Úrral való találkozás?

A magyarországi papság átlagéletkora 60 év fölött van. Ez azt jelenti, hogy a papság jelentős része a járvány által leginkább veszélyeztetett csoportba tartozik. Ha kiszolgáltatnák a szentségeket, nyilvánosan miséznének, életüket kockáztatnák. A morálteológia szerint a hősiességre senki sem kötelezhető. És különben is lehetséges, hogy ha eléggé vigyázunk, a világvégét is túléljük. Vagy mégsem? Lehetséges lenne, hogy Krisztus felszentelt papja szívesebben vesztené életét a kenyér- netán cigarettavásárlás közben szerzett fertőzéstől, mint hogy hivatását gyakorolja és önmaga adja oda életét?

Nem tudom, hogy nem én leszek-e a járvány következő áldozata. Tudom viszont, hogy a terméketlen fügefák utolsó, kegyelmi évét élem, és tudom, hogy ha meg nem térek, ugyanúgy elveszek, mint a hetvenezer dögvészben elhunyt, a háromezer, akit Mózes lekaszaboltatott vagy a tizennyolc, akire rádőlt Siloéban a torony.

Mert az Úr irgalmas és igazságos.

Ha a szentségektől való megfosztás ilyen fájdalmat okoz, mit jelenthet az Élettől való örök megfosztás?

Ezért aztán soha többé nem akarom megtagadni a fölséges és dicsőséges Istentől azt, ami Neki jár: az imádást, a dicsőítést és az áldást. Megvallom, hogy nem vagyok méltó, hogy fiának nevezzen, hogy megkönyörüljön rajtam, és mégis erre vágyom. Soha többé nem vagyok hajlandó hallgatni erről, nem akarom, hogy a gyerekeim ne Isten dicsőségét tartsák a legfontosabbnak, azt akarom, hogy én és a házam népe az Urat kövessük, de nem akarom elrejteni mások elől sem ezt, nem akarom hallgatásommal jóváhagyni a bűnt, a felismert jót akkor is mondani akarom, ha nem alkalmas, kellemetlen, ha hülyének és egzaltáltnak tűnök. És életem hátralévő részében, ha szentmisén vehetek részt és áldozhatok, térdre hullva akarok hálát adni végtelen irgalmáért.

A választott nép ötven évenként Jóbel-évet tartott: abban az évben nem vetettek, nem arattak, nem szüreteltek, elengedték a foglyokat, visszaadták az elvett földeket, javakat. Ezt tette az Úr Krisztus is Isten kedves esztendejében: elhozta a szabadulást a bűn foglyainak, visszaadta az Életet.

Ötven éve (1970. március 26-án) vezették be az új, VI. Pál féle miserendet.  Ötven évvel ezelőtt haladó teológusok, liturgikusok nyomán a szentatya, a püspökök és papok egy isteni misztériumok előtt térdeplő egyházat állítottak talpra. A szentmise antropológiai fordulata a hangsúlyt az emberi közösségre, a vacsorára helyezte, az áldozati jelleg, a tisztelet és imádás évezredes jelei háttérbe szorultak. Mára úgy tűnik, hogy velük együtt az imádás és a tisztelet is.  Ugyancsak ötven éve a szentatya jobb meggyőződése és a világ püspökeinek többségének jobb meggyőződése ellenére, egy terjedő visszaélés rendezésére megengedte a kézbe áldozást, bár előre látta, hogy ez az isteni jelenlétbe vetett hit csökkenéséhez fog vezetni. Az lett megengedett, ami évszázadokig szentségtörésnek számított, míg végül először az lett kötelező, ami szentségtörés volt évszázadokig, majd teljesen tiltott lett az Úr testének vétele.

Elérkezett az ötvenedik év. Vissza KELL adni Istennek azt, amit tőle elvettünk.

Fölséges és dicsőséges Atyaisten, aki úgy szerettél bennünket, hogy Egyszülött Fiad adtad nekünk, hogy Életünk legyen, irgalmazz nekünk!

Fölséges és dicsőséges Fiúisten, aki úgy szerettél bennünket, hogy életed adtad értünk, kegyelmezz nekünk!

Fölséges és dicsőséges Szentlélek Úristen, aki a keresztségben Életet adtál nekünk, holtaknak, irgalmazz nekünk!

Szentséges Szűz Mária, aki Isten egyszülött Fiát tanítottad imádkozni, imádkozz értünk és velünk, hogy a fölséges és dicsőséges Szentháromság Egy Isten ragyogja be szívünk sötétségét, adjon nekünk igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet, érzéket és értelmet, hogy felismerjük az Ő szent és igaz akaratát, és teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből, minden erőnkkel, késedelem és huzavona nélkül tegyük meg, amit tőlünk kíván.

Istennek minden szentjei könyörögjetek érettünk, hogy őszinte és töredelmes bűnbánatra juthassunk, hogy ne idegen és ellenséges érzületű elszenvedői legyünk a Szentlélek működésének, hanem sugallatainak készséges követői, hogy az is javunkra válhasson, amit elkerülni nem tudunk.