És ha mégis létezik összefüggés bűneink és a járvány között?

A keresztény hagyományban sok szent képviselte azt a meggyőződést, hogy Krisztus Urunk nagycsütörtöki vérrel verejtékezése nem csak, és nem elsősorban az emberi természet haláltól való félelmének agóniája. Jézus Krisztus az Olajfák hegyén átélte az ember Isten elleni bűnének teljes, kimondhatatlan, horribilis voltát, annak a végtelen, ismétlődő bűnfolyamnak a szörnyűségét, amely újra és újra megvalósítja az első lázadást az isteni teremtő szándék és ezáltal Isten személye ellen. Azt a szörnyűséges sértést, amelyet minden egyes ilyen tett jelent Istennel szemben.
Ugyanakkor tökéletes emberként és tökéletesen együttérző emberként a bűnbeesett és bűne miatt Istentől elszakadt, a pokol örök és változtathatatlan reménytelenségétől kétségbeesetten sikoltva szűkölő és gyötrődő, de helyzetén javítani nem tudó ember állapotát is megélte. Ez az a kín, amely miatt már a fizikai kínzás megkezdése előtt is beihatta a szomjas föld a Krisztus homlokáról lecseppenő megváltó vért.

Ez a bűn valóságának két oldala, amelynek megfontolása, átélése nyomán oly sok szent buzdult fel életének megjobbítására, szánta el magát a jóra, az egészen a vértanúságig való kitartásra. Mert annak lehetősége, hogy cselekedeteink az igaz, jó, szép, egyedül igaz, teljesen jó és végtelenül szép Istent sérthetik, irtózatra és bűnbánatra kell indítsanak bennünket.
Mert milyen szörnyű lehet a bűn, az Isten elleni lázadás, ha Ádám bűne az ember természetét, sőt a teremtett világ rendjét is megronthatta, amely annyira súlyos romlás volt, hogy az ember nem adhatott elégtételt érte, amely végzetes súlyánál fogva Krisztus halálát kívánta engesztelésül, és amit egyedül Krisztus megváltó kereszthalála hozhatott helyre.

De hogyan lehetséges, hogy az első emberpár Isten elleni lázadásának következményeként minden ember bűnre hajló akarattal születik világra, megromlott természettel részesülve abból a bűnből, amit az ő akaratuk nélkül követtek el tőlük különböző személyek? És hogyan lehetséges a teremtett világ megromlása az első ember bűne miatt?
Habár e titok mélységeit pusztán csak sejthetjük, világos tudással az összefüggés pontos részleteiről nem rendelkezünk, mégis hittel fogadhatjuk objektív és biztos valóságként. És ha a hit fényénél elfogadjuk, ezáltal a kinyilatkoztatást igaznak megvallva, a választott nép hitéhez csatlakozunk magunk is, hiszen az eredeti bűnben sérült emberi természet és a teremtett világ sérülésének összefüggése a bűnbeesés óta ismeretes, és a kinyilatkoztatás óta reflektált ismeret is az ember számára.

De lehetséges lenne, hogy csak az eredeti bűn okozott ilyen sérülést? Vajon lényegileg különbözik az eredeti bűn a mi személyes bűneinktől?
Talán mondhatjuk, hogy ha körülményeink különböznek is, mert a romlatlan, Isten jelenlétében élő, az Ő parancsában színről-színre látás és hallás egyértelműségével részesülő ember bűne körülményeiben és megítélésében ugyan más, mint a mienk, de a bűn lényegét tekintve nem. Mert a bűn lényegét nézve a mi személyes bűneink az első bűnhöz képest csak a sorszámukban különböznek abban az áradó bűnfolyamban, amely az elsőtől az utolsóig tart. A lényegét tekintve ugyanis minden bűn a mindent teremtő és fenntartó akarattal, az általa meghatározott renddel szembeni lázadás, ami szükségszerűen a halál állítása a létet állító akarattal szemben.

Ha viszont a mi személyes bűneink lényegüket tekintve ugyanolyanok, mint az első bűn, akkor a maguk szintjén az első bűnhöz hasonlóan ezeknek is sérülést kell okozniuk a természetünkben és a teremtett világban. Arról, hogy ez a sérülés pontosan milyen kiterjedésű, jellegű, még kevésbé rendelkezünk egzakt tudással, mint az eredeti bűn esetében, és még ennél is kevésbé látjuk a bűnünk által a teremtett világban okozott romlás mikéntjét. De maga a sérülés ténye a kinyilatkoztatás révén megerősített tudásunk. Ez az összefüggés nyilvánvaló evidencia volt a választott nép előtt: az isteni pedagógia tudtára adta azt, hogy összefüggés van a bűnökben megnyilvánuló Isten elleni lázadás és a különböző csapások, köztük a klasszikus hármas, a háború, járvány, éhínség között. A Szentírás kifejezetten Isten aktív cselekedeteként, büntetéseként mutat be csapásokat.

Vajon tévedtek a szent szerzők? Koruk gyermekeiként foglyai voltak ennek a rossz elképzelésnek? És aztán a Szentlélek hagyta az elmúlt kétezer évben ebben a téves felfogásban a keresztényeket is, hogy csak korunkban bomoljon ki az igazság minden szirma? Mert sok ezer évig nem jelentett áthatolhatatlan problémát a bűn miatt bekövetkező isteni büntetés gondolata, ma már viszont elképzelhetetlen otrombaság Isten büntetéséről beszélni.

Jött ugyanis a felvilágosult huszadik század, és úgy tűnik, hogy aki továbbra is korábbiak szerint viszonyul ezekhez a csapásokhoz, az fölényes és elnéző mosollyal minősíthető tudatlannak, idejétmúlt, középkori felfogásúnak. Mert hát a szentírási irodalmi műfajok, a rétegek és források bonyolult szövetének nem ismerete, és általában egy primitív istenkép, gondolkodásunkban őrzött mitikus minták által vezérelve állíthat csak ilyent bárki is. A mai teológiai elméletek aktuális állásának megfelelő tudás nélkül nem lehet felelősen nyilatkozni egy ilyen bonyolult kérdésben, főleg nem ilyen egyértelműen és bántóan egyenesen. A tudás birtokosai, a kiválasztott kevesek a gnózis fizetett papjaiként nyugodtan legyinthetnek a szentekre. Inkább idejétmúltnak, primitív felfogást tükrözőnek mondják a szentírás szavait, mintsem követendőnek a szentírás és szentek felhívását a bűnbánatra. Szívesebben követnek és terjesztenek teológiai elméleteket, mint a katolikus tanítást.
„Azzal kell szembesülnünk, hogy a kultúránk névleg ugyan keresztény, de például az „Isten büntetése” értelmezési minta olyan nagyon ősi (több tízezer éves) hogy kétezer év csekély időnek bizonyul ahhoz, hogy a gondolkodásunkban őrzött mitikus minták felülíródjanak.” – mondja például Görföl Tibor, az ünnepelt magyar teológus a Magyar Kurír beszámolója szerint a járvány és az Isten büntetése témakörében nyilatkozva. Honnan származik ez a fölényes, lenéző magabiztosság?

Végigtekintve az üdvtörténeten, úgy tűnik, hogy ez a sötét középkor valahol a nagyon távoli múltban, már Ádámnál elkezdődött, és a langyosság valamely mai prófétájáig tart. Mert őáltaluk ma már végre tudjuk, hogy Isten nem büntet (az még elképzelhető esetleg, hogy a nagy betűs természet, a Földanya büntet minket, de Isten semmiképpen), így aztán semmi összefüggés nincs a bűneink és a csapások között, nincs bűnbánatra felhívás és tudománytalan, idejétmúlt engesztelés sem.

Felfoghatatlan titok, hogy miért jelent vigaszt egy modern teológusnak a gondolat, hogy nem Isten elkülönült, pillanatnyi akarati aktusa a bűnök büntetése? Vigaszt jelent talán az a tudat, hogy a világ rendjébe kódolt szükségszerűséggel nyerjük el bűneinkért a büntetést, nem a bűneink esetlegességének megfelelő pillanatnyi isteni büntetés révén? Miért nem számolnak azzal, hogy a teremtő Istennek az idők kezdetétől a teremtésbe kódolt akarata, az Ő örök szándéka a bűnök büntetése, amiért aztán az első bűn elkövetése szükségszerűen hozta a halált az emberre?

Vajon a büntető Isten tagadása végső soron nem magának a bűnnek leplezett tagadása?
Mintha az antropomorf istenkép szalmabábúja elleni küzdelmükben teológusaink maguk esnének a hamis istenkép csapdájába: Isten tulajdonságai közül csak a hamisan értelmezett irgalom maradt. Mintha a bűn szörnyű valósága ismeretlen lenne már számukra, könnyebb elviselni nekik a sok ezer éves hagyománnyal való szembenállásukat, mint az Istenről alkotott elméleteikről lemondani.

Pedig a kinyilatkoztatás, a szentírás megannyi részlete arról tanúskodik inkább, hogy Istent nem a büntető Isten képe bántja, hanem a bűn maga: nem a büntető Isten képe az a hamis bálvány, amiért az Úr bizony büntetett, hanem a bűnt választó és abban megátalkodott, bűnbánat nélküli ember.

Egyházatyák, szentek beszéltek arról kétezer éven keresztül, hogy a jóságos, irgalmas és szerető Isten időnként büntetéssel segíti az embereket a bűnbánatra, lelkük megmentésére. Három ostorral bünteti az Úr a bűnösöket, mondta Sziénai Szent Bernardin: a háborúval, a járvánnyal és az éhínséggel. Ezért aztán ha csapás érte a népet, magától is tudta, de prófétái, igehirdetői és szentjei fel is hívták rá a figyelmét, hogy az engesztelés, bűnbánat a kivezető út.

Két világháború, ötvenmillió áldozatot szedő világjárvány és éhínségek sora után ez a meggyőződés a huszadik század második felében eltűnt, helyet adott a csak irgalmas Isten képének. És a csak irgalmas Istennel együtt elérkezett a bűnbánat nélküli kor, amelyben először fordul elő, hogy egy járvány esetén nincs közösségi bűnbánattartás, nincs engesztelés, sőt egyháziak sietve jelentik ki, hogy nincs összefüggés a bűn és a járvány között.

A kinyilatkoztatásból tudjuk, az egyház tanítja és valljuk, hogy Krisztus Urunk eljön majd dicsőségben ítélni élőket és holtakat. Minden gondolatunk, szavunk, cselekedetünk és mulasztásunk ítélet alá esik. Azt is tudhatjuk, hogy családi, közösségi, nemzeti szinten az egyéni kis bűnök és mulasztások is súlyosan igazságtalan és égbekiáltó bűnökkel terhes rendszerekké állhatnak össze. De nem tudjuk, hogy a családjaink, közösségeink és nemzeteink esetében hogyan valósul meg Isten igazságossága, hiszen csak a személynek van az örök életet vagy örök kárhozatot megszolgáló örök lelke, a családnak, közösségeknek, nemzeteknek nincs.

Lehetséges, hogy a három ostor az egyéni bűneinken felül a közösségi bűnök túláradásáért is ér mindenkit egyaránt? Hogy a személyes bűneink égbekiáltó rendszerré állnak össze, amely isteni igazságtétel után kiált?

Mi van, ha mégis összefüggés van bűneink és a járvány között? Ha a bűn és a természetünkben és a teremtett világban általa szükségszerűen bekövetkező romlásról mondottakat megfontoljuk, valóban olyannyira elképzelhetetlen lenne ez?
Miért ne gondolhatná egy hívő ember, hogy a minket sújtó járványban a megtestesülés, majd a megváltó kereszthalál és feltámadás ünnepe körül is megtörténő magyarországi járványbeli fordulat összefüggésben van az ünnepekhez kapcsolódóan, a körülmények és az egyházi vezetők által elrendelt minden nehezítés ellenére is bekövetkező bűnbánattartásnak, a nagyobb tömegben elvégzett szentgyónásoknak?

Mi lenne, ha mégis megpróbálkoznánk a bűnbánattal?